Teológia - Hittudományi Folyóirat 42. (2008)
2008 / 3-4. szám - Puskás Attila: XVI. Benedek tanítása a halál utáni tisztulásról a "Spe salvi" enciklikában
XVI. Benedek tanítása a halál utáni tisztulásról a „Spe salvi" enciklikában PUSKÁS ATTILA szerint noha a fizikai idő mértékei nem alkalmazhatók a túlvilági emberi létre, az emberi szellem időképessége, azaz a múlt, a jelen és a jövő együtt-tartása, egységesítése megmarad, sőt kiteljesedik, még intenzívebbé váhk. Ratzinger Ágoston nyomán Isten örökkévalóságát sem kiterjedés nélküh pontként fogja fel, hanem az egész teremtett valóságot a maga teremtett idejével átfogó „tiszta memóriaként”, melyből nem veszik el semmi, s melyben nincs változás.49 Isten örökkévalósága változadan lét, olyan örök jelen, mely megteremti és átfogja a változékony világ idejét. Ratzinger Boethius aeternitas definícióját is ebben a látószögben értelmezi. Az „interminabilis vitae tota simul et perfecta possessio”, vagyis a határtalan élet teljesen egyszerre való és tökéletes birtoklása” meghatározás egyszerre mondja ki Isten létének kezdet és vég nélküli tartamát (duratio), dinamizmusát (vita) és tökéletes egységét (tota simul et perfecta possessio), magának való jelenlétét, mely mentes az egymásutániságtól. Már az Ószövetség sem kitelj edés nélküh pontként gondolta el Isten örökkévalóságát, hanem kezdet és vég nélküh életként, melynek fizikai idővel nem mérhető tartama van. A szeretetnek az élete Istenben nem ismer kezdetet és véget, változást, elveszítést vagy gyarapodást. Nincs benne semmi, ami múlttá válna vagy még jövő lenne. Ebből a szempontból mindenestül fölötte áh a teremtményi időnek. Ez azonban még nem jelenti azt, hogy a szentháromsági életnek ez az örök jelene kiteijedés és tartam nélküli lenne. Isten ura az időnek, vagyis fölötte áh a változásoknak, de jelen tud lenni és cselekedni tud az általa teremtett időben.50 Ha Isten örökkévalósága a legintenzívebb szellemi élet, mely változékonyságot nem ismerő jelen és fizikai mértékkel nem mérhető határ nélküh tartam (duratio), akkor az ember halálon túli beteljesedése, mint teremtményi részesedés Isten örök életében, szintén nem kell, hogy tartam, kiteijedés nélküli áhapotot jelentsen. Az ember földi ideje, a halálon túli megdicsőült ideje és Isten örökkévalósága között nem keh puszta összemérhetetlenséget feltételezni, sokkal megfelelőbb analógiát állítani. Ratzingemek a „memória-időről”, illetve a „szív idejéről” vahott felfogását ismét csak továbbgondolhatjuk néhány megfontolással. Itt a földön az ember minden szellemi aktusa az anyaghoz kötöttsége miatt bizonyos mennyiségű fizikai időt vesz igénybe. Az emlékezés, várakozás és figyelmes szemlélődés időt egységesítő szellemi cselekvése, fiziség, melynek révén az ember a teremtő Istennel is kapcsolatban áll, „rá emlékezik”. Nem a descartes-i „cogito ergo sum”-mal azonos, hanem mibenlétét inkább a „cogitor ergo cogitó”-val lehetne visszaadni. Más szóval: az ember nem önmagában gondolja el magát, hanem a memória az a képesség, melynek segítségével az ember egy transzcendens Te által elgondoltnak gondolja el önmagát, van önmagának tudatában. Ha a memória alapvetően relacionális-dialogikus öntudat, vagyis az Istennel való kapcsolatból önmagát értelmező tudat, akkor a memória-idő, mint az ember öntudata által egységbe fogott tartam is lényege szerint relacionális-dialogikus természetű. Vö. Nachtwei, G., Dialogische Unsterblichkeit, 85. 49 Confessiones, XI, 13. W. Kasper megfogalmazása szerint: „Isten annyira felette van az időnek, hogy még az időben is szabad az időtől. Minden időt együtt magába foglal és minden időponttal koextenzív, anélkül azonban, hogy bármelyik időpont korlátozhatná”. Kasper, W., Glaube und Geschichte, Mainz 1970, 84k. Ahogy Isten és a világ kapcsolatát a transzcendencia és az immanenda egyszerre jellemzi — Isten lényegileg különbözik a világtól, de éppen ez a különbség teszi lehetővé a világban való jelenlétét —, úgy az örökkévalóság és az idő viszonyát is: Isten örök jelene fölötte áll az időnek (Uberzeitlichkeit), ám ugyanakkor átfogja, jelen van benne és együtt jelen van vele (In- und Mitzeitlichkeit). A szentírási tanúságtétel az örök Isten és az időbeli ember szövetségének a történetéről éppen ezt a viszonyt előfeltételezi és ábrázolja. Örökkévalóságának csorbulása nélkül Isten az emberrel tud lenni az időben, jelen van és cselekszik szövetségi partnerének történelmében. Éppen ez a jelenléte és üdvözítő cselekvése alakítja át a fizikailag mérhető semleges időt, a kronoszt minőségi idővé, az idő teljességévé, vagyis kai- rosszá, Isten üdvözítő közelségének időbeli jelenlétévé. E szövetség csúcspontja Jézus Krisztus, akiben az örökkévaló Isten személyesen jelen van és cselekszik az időben, az időbeli ember pedig részesül Isten örök életében. 209
