Teológia - Hittudományi Folyóirat 42. (2008)
2008 / 3-4. szám - Puskás Attila: XVI. Benedek tanítása a halál utáni tisztulásról a "Spe salvi" enciklikában
XVI. Benedek tanítása a halál utáni tisztulásról a„Spe salvi" enciklikában PUSKÁS ATTILA pedig nem használ.10 A keleti egyházi tradíció a nyugatihoz hasonlóan a kezdetektől gyakorolta a megholtakért való imádkozást és liturgiavégzést és állítja, hogy ez szükséges és hasznos a megholtak számára. Nagyjelentőségű az a tény, hogy keleten valamennyi ősi liturgia ismeri a megholtakért végzett könyörgéseket.11 A keleti egyház megvallja, hogy a szentek közbenjárnak a földön élő testvéreikért és közbenjárásuk kérhető; a földön élők pedig „felfrissülést és megkönnyebbülést” nyerhetnek a hádészben tartózkodó lel— keknek az eukarisztia, az imádság és az alamizsnálkodás révén. Krisztus Testének közösségében az Egyház minden tagja, élők és holtak egyaránt összetartoznak, s a szeretet és a kölcsönös törődés által egységet alkotnak. A szenteknek ezt az osztatlan közösségét a halál sem képes lerombolni. Ahogy Meyendorff ortodox teológus fogalmaz: „Krisztus Teste, melyet a Lélek tart össze, a végső »megjelenésig« magában foglalja az élőket és a holtakat is. Ezt jelképezik a liturgián a diszkoszra helyezett kenyérrészecskék, melyek azokról is megemlékeznek, akik Krisztusban hunytak el, meg azokról is, akik még a látható keresztény közösség földi tagjai, s így egyetlen eukarisztikus közösségben egyesülnek.”12 Mivel azonban a keleti teológia ragaszkodott a tisztulásnak az utolsó ítélethez való kötésével, ezért némileg tisztázatlan maradt a görög teológusoknál az, hogy a halál és az utolsó ítélet között milyen állapotban vannak a megholtak. Általában úgy gondolták, hogy ebben a köztes helyzetben valamiképpen megtörténik az utolsó ítéleten eldőlő végső sors elővételezése csökkentett intenzitással. Ezzel összefüggésben úgy vélték, hogy ebben a köztes állapotban minden megholtnak valamilyen formában használ az Egyház közbenjárása: az egészen jók elővételezett örömét fokozza, a kárhozatra jutó teljesen gonoszok és a tisztulásra alkalmas megholtak fájdalmát enyhíti. A purgatorium tanának kialakulását elősegítette az Egyház bűnbánati gyakorlata is, mely előfeltételezi a kegyelem és a megtérés egységét.13 Az ókori Egyházban a keresztség után elkövetett súlyos bűn (hittagadás, bálványimádás, házasságtörés, gyilkosság) esetében a bűnbánó a püspök által kiszabott vezeklés nyilvános elvégzése, szigorú elégtételadás, a bűnbánat konkrét tettei (böjt, ima, alamizsnálkodás stb.) révén nyerhette el a bűnbocsánatot Istentől. Ennek az Istennel való kibékülésnek a kifejezése és biztosítéka volt az egyházi közösségbe való ünnepélyes visszavétel a püspök szolgálatán keresztül. Az Egyházzal, mint Isten üdvközösségével való kibékülés az Istennel való kibékülés jele és eszköze volt (pax cum Ecclesia, pax cum Deo). Betegek bűnbánata alkalmával a kánoni vezeklés ideje lerövidülhetett, halálveszélyben pedig azonnal megtörténhetett a kiengesztelődés az Egyházzal, valamint ezáltal Istennel. Ezzel összefüggésben kialakult az a meggyőződés, hogy a halál előtt nem teljesített vezeklést a halál utáni tisztulásban lehet és kell pó10 Ágoston a De dvitate Dei c. munkájában felsorolja, hogy kikért lenne hiábavaló az imádkozás és kikért hasznos. Haszontalan a démonokért és a kárhozat állapotában lévő istentelenekért. Érdemes azonban imádkozni azokért a bűnösökért, akik „nem annyira gonoszul éltek testükben, hogy az irgalomra ne lennének méltók, de nem is annyira jól, hogy szükségképpen irgalomra találhatnának” (De civ. Dei XXI,24). Az „irgalmasokkal” szemben, akik az órigenista apokatasztaszisz-tan szellemében állították, hogy végül mindenki hosszabb-rövidebb büntetés után megmenekül, Ágoston hangsúlyozta, hogy kétféle tűz van: az egyik a kárhozottak számára, s ez ellen nem segít semmi közbenjárás; a másik valamiféle megtisztító tűz (De tiv. Dei XXI,9). Didaskalia Apostolorum 6,22,2; Constitutiones Apostolorum 8,41; Nagy Szent Baszileiosz és Aranyszájú Szent János liturgiája, a nesztoriánusok és a monofiziták liturgiája. Vö. PREMM, M., Katholische Glaubenskunde. Ein Lehrbuch der Dogmatik IV, Wien 1953, 606. 12 Meyendorff, J., A bizánci teológia, Budapest 2006, 337. 13 Vö. MÜLLER, G.L., Katolikus dogmatika, Budapest 2007, 529k. 189
