Teológia - Hittudományi Folyóirat 42. (2008)
2008 / 3-4. szám - Kuminetz Géza: A krisztushívők reménye és megvalósításának garanciái: az erények és hősies gyakorlásuk
A krisztust!ívok reménye és megvalósításának garanciái: az erények és hősies gyakorlásuk KUMINETZ GÉZA ső igazságban és igazságosságban való bizalmat.114 Rögtön hozzátesszük, hogy épp a bűn, a szenvedés és a halál azok az elevenbe vágó tapasztalatok, melyek épp a reménytelenség útját is egyengethetik, mivel az emberi lélek ezeket tapasztalván válaszút elé érkezik.115 torsig kell hozzá, hiszen mind jobban látni engedi önmagunk mélyét, titkát, rejtett vétkeink, motivációink kedvezőtlen fényben tüntetnek fel minket önmagunk és Isten előtt. Az ennél félelmetesebb szembesülés az Istennel, a Szenttel való találkozás, mely tagióz, aztán felemel, küldetést ad, szeretettel vesz körül. Csak az ilyen imádság óv meg az önbecsapástól, az ártatlanság téveszméjétől. Vö. XVI. Benedek., Spe salvi (enciklika), Budapest 2008, 35—38. 112 Tetteink és szenvedni tudásunk mutálják reményünk megvalósítását. Az előbbi aktív, az utóbbi passzív módon járul hozzá ehhez. Nagy kísértés, hogy az aktivizmus démona belénk költözzék. Ebből túlhajszoltság és fanatizmus ered. Jóllehet emészt a buzgósig Isten házáért, vagyis Isten ügyéért minket, mégis erőinket be kell osztanunk, belátva, hogy az Országot nem tudjuk felépíteni, azt csak építeni lehet, s minden tervezéssel együtt végül abba kell tudni estére hagyni, mert elég a napnak a maga baja. Ettől nem válunk közömbösekké a nagy és nemes, főleg társadalmi célok iránt, hanem megérlek a csend az igazság és a szeretet iránti odaadásunkat. S ez a vonás, hogy végesek vagyunk, s hogy sohasem tudjuk befejezni munkánkat, illetve bűnösségünk megtapasztalása, átvezet a szenvedés problémájához. A ma fő kórisméje épp az, hogy a fizikai szenvedés, a fajdalom csillapításában nagy eredményeket értünk el, amit nem mondhatunk el az ártadanok szenvedése és lelki szenvedések, kínok enyhítését illetően. Inkább nőtt ezeknek a szenvedéseknek mind a mennyisége, mind pedig az intenzitása. A szenvedés tanít meg arra, hogy nem tudunk úrrá lenni a bűnön, hacsak nem úgy, ha csatlako- zunk ahhoz, aki azért jött, hogy elvegye a világ bűneit. Ebben áll a világ meggyógyításának valóság ízű reménye, s megvalósításának kulcsa a szenvedés elfogadása és vállalása. Engesztelés a világ és a saját bűneinkért. A szenvedést nemcsak kényszerűen nem tudjuk kiküszöbölni az életünkből, hanem fel kell fedeznünk ember voltunkhoz rendeltségét, személyiségünket kibontakoztató hatását. Mert „épp ott torkollik ürességbe az emberek élete, ahol a szenvedés elkerülése érdekében igyekeznek magukat megkímélni mindattól, ami szenvedést okozhat, ahol ki akarnak bújni az igazság, a szeretet és a jóság szolgálata által megkívánt, minden fáradság és fájdalom elviselése alól. Ez az élet fájdalommentes talán, de egyre inkább eltölti az értelmedenség és az elve- szettség tompa érzése. Nem a szenvedés kiiktatása, nem a szenvedés előli menekülés üdvözíti az embert, hanem a képesség, hogy a szenvedést elfogadja, benne érlelődjön, és értelmet találjon benne a Krisztussal való egyesülés révén, aki végtelen szeretettel szenvedett. [...] Kegyeden és embertelen az a társadalom, amely nem tudja elfogadni a szenvedőket, és együttérzéssel nem képes segíteni őket a szenvedés belső megosztásában és hordozásában. [...] A jóért, az igazságért és az igazságosságért vállalt szenvedés képessége [...] szintén szerves alkotóeleme az emberiesség mértékének, mert ha végső soron a saját jólétem, a sérthetetlenségem fontosabb, mint az igazság és az igazságosság, akkor az erősebb uralma érvényesül; akkor az erőszak és a hazugság uralkodik. Az igazságnak és az igazságosságnak saját kényelmem és fizikai sérthetetlenségem fölött kell állnia, különben az életemből hazugság lesz.” Vö. XVI. Benedek., Spe salvi (enciklika), Budapest 2008, 38-44. 113 A reményt végeredményben az élteti, hogy egyszer kinyilvánul az igazság és igazságos ítélet születik minden ember felett. Ezt maga a lét értelmességébe vetett hit követek meg. Különben semmi értelme nem lenne annak, hogy az ember valóban erkölcsi lénnyé váljon, vagy hogy Isten képmása legyen. Ezt az emberi szívbe oltott reményt és annak kellő beteljesülését megerősíti az Úr Jézus, jobbjára és baljára állítva az embereket. Ma az utolsó ítélet gondolata megkopott, sőt, a mai uralkodó ideológiák azt mondják, hogy nincs Isten, tehát utolsó ítélet sem lesz. Ezért magának az embernek kell önmaga és társai fölött igazságot szolgáltatnia. Ez azonban önistenítő vonás, az emberisten pusztító és önpusztító tevékenységének nyitotta meg az útját. Tanúi vagyunk annak, hogy „ebből a legnagyobb kegyetlenségek és jogrombolások származtak, az nem véletlen, hanem e követelmény belső hamisságának a következménye. Remény nélküli az a világ, melynek önmagának kell igazságot tennie. [...] Az igazságosság nevében történő tiltakozás Isten ellen nem vezet sehová. Egy Isten nélküli világ remény nélküli világ. Csak Isten tud igazságot tenni. És a hit bizonyosságot ad afelől, hogy Ő ezt megteszi. Az utolsó ítélet képe elsősorban nem rémkép, hanem a remény képe, sőt számunkra talán a remény döntő képe. [...] fölébreszti a felelősséget”. Vö. XVI. Benedek., Spe salvi (enciklika), Budapest 2008, 44—48. A szó szoros és igaz értelmében csak az igaz isten lehet igazságos bíró, hiszen az ember ítélete vagy részrehajló, vagy nem ismeri és nem is ismerheti mindazokat az okokat és bizonyítékokat, melyek feltétlenül szükségesek az igazságos ítélethez. Azt az ítéletet a megítéltek el fogják fogadni, de biztos, hogy nem találnak benne semmi hamisat, vagy méltánytalanságot. Amíg pedig nincs itt a végső ítélet, semmi sincs elveszve. 114 Ezeket a témákat hozza XVI. Benedek pápa is, hasonlóan B. Häring analíziséhez. Vö. Häring, B., Frei in Christus. Moraltheolgiefiir die Praxis des christlichen Lehens II, Freiburg-Basel-Wien 1989, 374-386. 115 Vö. GÁL, F., Idő az örökkévalóságban, Budapest 1963, 152—167. 165
