Teológia - Hittudományi Folyóirat 42. (2008)
2008 / 3-4. szám - Kuminetz Géza: A krisztushívők reménye és megvalósításának garanciái: az erények és hősies gyakorlásuk
A krisztushívők reménye és megvalósításának garanciái: az erények és hősies gyakorlásuk KUMINTZGÉZA Láthatjuk, hogy az ún. értelmi erények nem minősülnek közvetlen módon erkölcsi erényeknek79, de kellő elsajátításuk nélkül nem tudjuk felismerni sem az igazságot, sem a jóságot, sem a szeretetet és a szépséget sem, amely felismerés nélkül nem törekedhetünk hatékonyan és teljes értelemben a tökéletes életre.80 Voltak és valószínűleg lesznek olyan bölcselők, akik csak egy erényt állítottak (állítanak), így pl. Johann Gottlieb Fichte a múltban. Egyetértve Victor Cathreinnel, ha „csak azt állítanák, hogy az összes erények együttvéve egy egységes egészet képeznek, melyből egy tagot sem lehet kiszakítani anélkül, hogy az egészet meg ne sértenők, velük egyetértenénk. Ha azonban azt állítják, hogy az erkölcsi jóban csak egy készség van, akkor ez kétségtelenül helytelen. Mivel az erkölcsi jóra különböző képességek működnek közre, valamennyien a megfelelő készségekre szorulnak és éppen ezen készségek a kü78 Erre vonatkozóan A. Tanquerey meghatározásait hozzuk, mivel találó módon emelik ki ezt a vonást. Az okosságot így határozza meg: „Az okosság természetfölötti erkölcsi erény, amely értelmünket arra teszi hajlandóvá, hogy minden körülmények között megtalálja a célunk elérésére alkalmas eszközöket, és minden célunkat alárendelje a végső célunknak. [...] szabályozza gondolatainkat, nehogy egyebet keressenek, mint Istent; szabályozza szándékainkat, hogy semmi meg ne rontsa tisztaságukat; szabályozza érzelmeinket, akarásainkat, hogy Istenre irányítsa őket; szabályozza külső cselekedeteinket és elhatározásaink kivitelét is, hogy mindent Istenre, a mi végső célunkra irányítson”. Az igazságosságot így határozza meg: „Az igazságosság az a természetfölötti erény, amely akaratunkat hajlandóvá teszi arra, hogy mindenkor megadjuk másoknak, amivel nekik szorosan tartozunk.” Az istentisztelet erényét az alábbi módon határozza meg: „Az istentisztelet erénye természetfölötti erény, amely hajlandóvá teszi akaratunkat, hogy megadjuk Istennek azt a tiszteletet, amely neki kijár, mint végtelen tökéletességű lénynek és a mi föltétien urunknak”. Az engedelmességet így határozza meg: „Az engedelmesség természetfölötti erkölcsi erény, amely hajlandókká tesz bennünket arra, hogy akaratunkat alávessük törvényes feljebbvalóink akaratának, amennyiben ezek Isten helyettesei. ... Az engedelmesség Istennek föltétien uraságán és a mi teljes alárendeltségünkön alapszik, amellyel Istennek tartozunk”. A lelki erősséget így határozza meg: „A lelki erősség az a természetfeletti erkölcsi erény, amely megerősíti a lelket a nehezen megszerezhető javak keresésében, hogy meg ne ingassa a félelem, még a halál félelme sem”. A mértékletességet így határozza meg: „Az önmérséklés természetfölötti erkölcsi erény, amely az érzéki élvezeteket, főleg az ízlésnek és a tapintásnak élvezeteit mérsékli és a tisztesség korlátái közé szorílja”. A tisztaság célját abban látja, hogy „elnyomjon minden rendetlen érzéki gyönyört”. Itt rögtön hozzá kell tennünk, hogy ez az elnyomás nem ezeknek az érzéseknek a kiűzését, elfojtását célozza, hanem csak annyit, hogy kellő önuralommal tudjuk azokat kezelni. Természetesen, a tisztaság a gondolatok és a szándék, röviden a szív tisztaságát is jelenti. Az alázatosságot az alábbi módon határozza meg: „Az alázatosság természetfölötti erény, amely önismeretre tanít, és arra tesz hajlamossá, hogy magunkról az igazságnak megfelelő véleményt alkossunk és hogy keressük a magunk háttérbe szorulását és kevésre becsülését. [...] Kettős alapja van: Az igazság és az igazságosság. Az igazság, amely megköveteli, hogy olyanoknak ítéljük magunkat, amilyenek tényleg vagyunk; és az igazságosság, amely arra indít, hogy ennek az önismeretnek megfelelően viselkedjünk”. Itt azt az észrevételt tesszük, hogy önmagunk háttérbe szorításának és kevésre becsülésének a tulajdonképpeni értelme az, hogy kellően józan legyen önismeretünk és ennek megfelelő a viselkedésünk, illetve ne toljuk előtérbe személyünket mások hátrányára, nem kérkedve erényeinkkel. A szelídségről végül ezt úja: „A szelídség összetett erény, amely három fő elemből áll; ezek: a) bizonyos önuralom, amely elfojtja és fékezi a harag indulatait: ebből a szempontból nézve az önmérsékléshez tartozik, b) mások hibáinak elviselése, amihez türelem kell, és ezért a lelki erősséghez tartozik; c) a sértések megbocsátása és jóakarat mindenkivel szemben, még ellenségeinkkel szemben is; ezen szempontból nézve a szeretet erényéhez tartozik. [...] így lehet tehát meghatározni: az a természetfölötti erény, amely elfojtja és fékezi a haragot, elviseli embertársaink hibáit és ezeket jóakarattal kezeli”. Vö. Tanquerey, A., A tökéletes élet. Aszkétika és misztika II, Tatabánya 2000, 649-740. Általában az akaratot említette a neves szerző, amit ma idegenkedve hallgatunk, ám az eredeti jelentése ennek az, hogy a döntés végső meghozója az akarat, mely mintegy összefogja az értelem és az érzület parancsát. így értve magát az értéket választó és amellett döntő személyt jelenti. 79 Sőt, azt kell megállapítanunk, hogy az értelmi és az érzelmi életünk önmagában véve amorális, tehát etikai érték nélküli, legalábbis abban az értelemben, ahogy az értelmi erények, illetve az érzelmeink, érzéseink keletkeznek. Vö. Corso di Morale II. Diakonia. Etica della persona (szerk. GOFFI, T.—Piana, G.), Brescia 2001, 17. Vö. Nuovo Dizionario di teológia morale (szerk. Compagnoni, F.-Piana, G.-Privitera, S.) Cinisello Balsamo... 1990, 1466. 157
