Teológia - Hittudományi Folyóirat 42. (2008)
2008 / 3-4. szám - Kuminetz Géza: A krisztushívők reménye és megvalósításának garanciái: az erények és hősies gyakorlásuk
A krisztushívők reménye és megvalósításának garanciái: az erények és hősies gyakorlásuk KUMINETZGÉZA A katolikusok reménye és hite végeredményben eszközjellegű valóságok, mert az örökkévalóságban átmennek látásba, Isten birtoklásába, a szeretetbe. Minthogy az értelem tevékenységének beteljesülése az igazság szemlélése, a remény beteljesedése a remélt valóság el nem veszíthető megszerzése53, addig a szeretet tiszta önátadás és elfogadás lesz. 3. 1. A hit és a remény, a hit és a szeretet, a remény és a szeretet kapcsolata Természetes és természetfeletti képességünk a hit, a remény és a szeretet, melyek „ösz- szetett, de egyetlen lelki magatartás különböző oldalai”54. Ezért alkalmazhatjuk a hit, remény és szeretet kategóriáit, akár természetes, akár természetfeletti dimenziójában úgy a szülőkre, testvérekre, rokonokra, barátokra, mint pedig honfitársainkra, embertársainkra, házastársunkra, hazánkra, egyházunkra, s mindennek alapjára és forrására, Istenre is. Az ember reménye az ember jövője. Mi módon képzelheti el ezt az ember? Vagy csak evilági, vagy csak túlvilági reményként, végül a kettő szerves egységeként, amint per Christum ad Deum verum, úgy per mundum ad coelum, per temporalia ad aeterna. A reménynek szilárd biztosítékot az örökkévalóság távlata, illetve reális megszerzésének tudata, bizonyossága adhat. Az egész ember hisz, remél, szeret. Minden hitben ott bújik a remény és a szeretet is, hiszen a hitem bizalom is, és a megismert szabadító igazság szeretete is. Minden reményben ott munkál a hit és a szeretet is, hiszen a reményt a hitben felfogott igazság igazság-volta tartja fenn (remélnem kell, hogy megtalálom az igazságot), s a reményben ott van a vágyó szeretet motívuma is. Jóllehet a hit és a remény is a szeretette irányul, mint a személyek közti kapcsolat beteljesedésére, de itt a földön minden szeretetben ott munkál a hit és a remény is, hiszen csak az igazság által, az igazsággal és az igazságban szerethetek helyesen, továbbá, a szeretet bizalmi kapcsolat is, tehát csak remélhető, hihető, hogy a másik nem használ ki, hogy a másik is viszont szeret hasonló intenzitással. A hit inkább elfogadás, engedelmeskedés55, a remény inkább tiszta bizalom, ráha- gyatkozás tettre készséggel párosulva56, a szeretet pedig leginkább tiszta önátadás.57 53 E természetfeletti remény indítóokát ma is két nagy teológus által adott egymást nem kizáró válasz köré rendezhetjük. Duns Scotus úgy találta, hogy ha a fő tényező a reményben az Isten iránti vágyakozó szeretet, akkor indítóoka Istennek irántunk való szeretete. Míg Aquinói Tamás úgy látta, hogy ha a remény lényegét a bízó várakozásban helyezzük el, akkor indítóoka nem más, mint Isten bennünket támogató mindenhatósága, amely elvon minket a föld javaitól és az örök javak felé mozgat. Vö. TANQUEREY, A., A tökéletes élet. Aszkétika és misztika II, Tatabánya 2000, 761. 54 Vö. Duplacy, J., Remény, in Biblikus teológiai szótár (szerk. Léon-Dufour, X.), Róma 1976, 1134. 55 A hit „egyesít bennünket Istennel, a végtelen igazsággal, és bevezet bennünket az isteni gondolat közösségébe, mivel úgy mutatja meg nekünk Istent, ahogyan Ő maga nyilatkoztatta ki magát. Ezzel előkészít az Isten boldogító szinelátására”. Vö. Tanquerey, A., A tökéletes élet. Aszkétika és misztika 11, Fakszimile kiadás Tatabánya 2000, 746. 56 A remény „egyesít Istennel, a legfőbb boldogsággal, és iránta szeretette indít, amennyiben Isten a mi javunk. A remény által erősen és biztosan váquk Istentől a mennyei boldogságot és az annak elnyeréséhez szükséges összes eszközöket; általa előkészülünk az örök boldogságnak majdani teljes birtoklására”. Vö. Tanquerey, A., A tökéletes élet. Aszkétika és misztika II, Tatabánya 2000, 746. 57 A szeretet „egyesít bennünket Istennel, a végtelen jósággal, és iránta szeretette indít, mivel Ő önmagában végtelenül jó és szeretetreméltó; közte és köztünk szent barátságot létesít, amely azt eredményezi, hogy máris Isten életét éljük, mivel máris kezdjük úgy szeretni, amint Ő maga szereti magát”. Vö. Tanquerey, A., A tökéletes élet. Aszkétika és misztika II, Tatabánya 2000, 746—747. 151
