Teológia - Hittudományi Folyóirat 42. (2008)
2008 / 1-2. szám - DOKUMENTUMOK - Szempontok a Responsa olvasásához
Szempontok a Responsa olvasásához DOKUMENTUMOK SZEMPONTOK A RESPONSA OLVASÁSÁHOZ 1. A dokumentum műfaja, címzettjei, célja, kontextusa A Hittani Kongregáció 2007. július 10-én, XVI. Benedek pápa jóváhagyásával, megerősítésével és rendeletére (2007. június 29.) közzétette a II. Vatikáni Zsinat Egyházról szóló tanításának értelmezéséről szóló dokumentumát. Az irat műfaja Responsa, azaz „Válaszok”, vagyis rövid kérdés-felelet formájában kíván tisztázni a zsinati egyháztan értelmezésében felmerülő néhány fontos problémát. A Kongregáció megnyilatkozásainak bevett formája a „Válaszok”, és rendszerint akkor él ezzel a műfajjal, amikor konkrét személyek (pl. püspökök) intéznek kérdéseket a Kongregációhoz. Következésképpen a Responsa első számú címzettjei általában maguk a kérdést feltevők. Jelen esetben a dokumentumban nincsenek megjelölve a kérdéseket feltevő konkrét személyek, ezért az irat megszületésének pontos előzményei, indítéka és háttere sem világos egészen. Arra is gondolhatunk, hogy nem egyesek, hanem inkább bizonyos csoportok kérdéseiről van szó, vagy olyan kérdésekről, melyek általában a hívők szélesebb köreit foglalkoztatják. A feltett kérdések tartalmából kiindulva az a sejtésünk támad, hogy elsősorban a Katolikus Egyház identitásának a megőrzéséért, a II. Vatikáni Zsinat ekkléziológiájának a hagyományos egyháztannal való folyamatosságáért aggódó emberek kérdéseiről van szó. Mindenesetre az irat címzettjei nincsenek körülhatárolva, így az alapvetően az Egyház minden tagjához szól. A műfaji keretekhez igazodva, azaz érvelések és kifejtések mellőzésével, a dokumentum célja biztos eligazítást adni a zsinati egyháztan értelmezésének vitatott pontjain, a II. Vatikánum (LG, UR, OE) és a posztkonciliáris magisztériumi megnyilatkozások (UUS, ME, CN, Dl) néhány fontos gondolatának a felidézésével. A kérdések és a válaszok tartalma ugyanakkor mintha arról árulkodna, hogy a dokumentum egyfajta apológiát is szeretne megfogalmazni a zsinati egyháztan mellett azokkal szemben, akik éppen a téves értelmezések miatt vonják azt kétségbe. Érdemes felidéznünk, hogy már az 1985-ös Rendkívüli Püspöki Szinódus, ahogy több pápai megnyilatkozás is, szükségesnek tartotta hitet tenni arról, hogy a II. Vatikáni Zsinat Isten kegyelme és a Szentlélek ajándéka az egész Egyház számára. E Szinódus zárójelentése még azt is fontosnak látta a püspökök egybehangzó álláspontjaként kijelenteni, „hogy a zsinat legitim és érvényes kifejezése és értelmezése a hitletéteménynek, ahogy az a Szentírásban és az Egyház élő tradíciójában található. Ezért elhatároztuk, hogy továbbhaladunk azon az úton, melyet a zsinat mutatott nekünk”.1 Ez a megfogalmazás és szándéknyilatkozat jól jelzi a zsinati tanítás befogadásának nehézségeit, elbizonytalanodásait, ellentmondásos jelenségeit. A Szinódus után írt könyvében Walter Kasper a recepció folyamatában három szakaszt különböztetett meg.2 A zsinatot követő első évek a felhőtlen lelkesedés és derűlátás időszaka volt, melyet hamarosan felváltott az Egyházon belüli polarizálódás szakasza. A progresszívek túl kevésnek ítélték a zsinati „újítást”, még radikálisabb változásokat akartak, a zsinati szellemre hivatkoztak, és gyakorta nem törődtek a zsinati tanítás pontos értelmével. A másik oldalon lassan-lassan körvonalazódott a „konzervatívak” csoportja, akik szembetalálva magukat a progresszis- ták radikalizmusával és számos negatív jelenséggel (pl. szerzetesi, papi hivatások válsága), minden rosszat a zsinat számlájára írtak. A Rendkívüli Püspöki Szinódus azért vált szükségessé, hogy az elbizonytalanodás megszűnjék, és új lendületet kapjon a zsinati tanítás 1 EV 9,1780. 2 Kasper, W., Theologie und Kirche, Mainz 1987, 290-300. TEOLÓGIA 2008/1-2 109
