Teológia - Hittudományi Folyóirat 41. (2007)
2007 / 1-2. szám - Tarjányi Béla: A papság az Újszövetségben
A papság az Újszövetségben TARJÁNYI BÉLA lyozták, hogy ő a Szabadító, aki megmenti a kitaszítottakat és a bajbajutottakat (vő. Lk), és rámutattak, hogy ő az Isten öröktől létező, egyszülött Fia (Pál, Jn). Mindezt vallja és hirdeti a Zsidóknak írt levél szerzője is: Jézus az Isten egyszülött Fia (Zsid 1,1—14), Isten dicsőségének kisugárzása és lényegének képmása (Zsid 1,3), Isten társa a teremtésben és a világ feletti uralomban (Zsid 1,2; 2,8). A szerző azonban tovább lép, és egy új vonatkozást ismer fel Jézus művében: Bemutatja Jézust, mint az egyetlen, igazi és örök Főpapot. Jézus több az angyaloknál, mert ők csak szolgák (Zsid 1,5-14), Jézus azonban Fiú; nagyobb Mózesnél, aki szintén csak szolga volt, és népét nem tudta elvezetni az ígéret földjére (3,1-4,10). Jézus viszont, mint az Újszövetség Főpapja, örök üdvösséget szerzett azoknak, akik engedelmeskednek neki. Olyan Főpap ő, aki részese lett kísértéseinknek és gyöngeségeinknek; akit nem ember, hanem maga Isten emelt a főpapi méltóságra Melkizedek rendje szerint (4,14-5,10). Nem véletlen, hogy a Zsidóknak írt levél szerzője Melkizedekre vezeti vissza Jézus főpapságát, mivel Melkizedek az egyetlen olyan ószövetségi személy, akit a Magasságbeli papjának neveznek, anélkül, hogy származása szerint a Mózes által kiválasztott ároni-levita papsághoz tartozna, mint ahogy Jézus sem származott papi családból. Melkizedek időben megelőzi az ároni papságot, ősibb, tehát ősiségénél fogva rangban felette áll az ároni papságnak. A Zsidóknak írt levél szerzője a felismert igazságot ti., hogy Jézus a legfőbb főpap, az Ószövetség alapján így tudja alátámasztani, megmagyarázni a hívők számára. Jézus áldozatisága csak egy aspektus a megváltás művében. A Zsidóknak írt levél szerzője számára csak mint új felismerés válik hangsúlyos, központi és kiemelt gondolattá, de ezzel nem akar egyebet, mint egy új vonással gazdagítani a már eddig megismert-felismert Jézus-arcot. Jézus áldozatisága, főpapsága nem írja felül az eddig felismerteket, hanem kiegészíti. Jézus főpapsága magasabb rendű az ószövetségi főpapságnál, mert Jézus nem a testi leszármazás törvénye alapján lett főpappá, hanem a halhatatlan (isteni) élet erejéből; a régi főpapok meghaltak, Jézus viszont soha nem hal meg; Jézus nem gyarló, bűnös ember, neki nem kell saját vétkeiért áldozatot bemutatnia; Jézus nem a múlandó és tökéletlen szövetséget szolgálja, hanem a véglegest, a tökéletest. Miként Jézus főpapsága, úgy az ő áldozata is tökéletes. Ezt nem kell megismételni, mert Jézus „saját magát adta tiszta áldozatul Istennek”, „nem a bakok vagy boijak vérével, hanem saját vérével lépett be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök megváltást szerzett (9,14.12). Amikor a Zsidóknak írt levél szerzője rámutat, hogy Jézus az egyetlen, igazi, örök Főpap, ezáltal az új, az ószövetségi intézményektől független keresztény papságot és liturgiát (kultuszt) is legitimizálja. A kereszténység ugyanis, miközben levált a zsidóságról, valójában papság és templomi kultusz nélkül maradt. Szükségszerű volt, hogy új kultusz és új papság szülessék. Ez meg is történt: a kultusz helye és formája az „emlékezés” (kenyértörés, agapé) lett; a papság szerepét (funkcióját) a kultikus cselekmények eleve adott vezetői, a helyi „vének” (presbiterek) vették át. Az ószövetségi emlékek és a zsidósághoz fűző kötelékek természetes alapjául szolgáltak az összehasonlításnak, a zsidósággal szemben a saját kultusz és a saját papság tudatosításának, (belső) legitimizálásának. A Zsidóknak írt levél egyedülálló dokumentuma annak, hogy a kereszténység a zsidóságtól való elszakadás útján hogyan tette meg az utolsó, döntő lépést: Jézusra, mint egyetlen, örök Főpapra tekintve, a kereszthalált mint egyszeri, tökéletes és tiszta áldozatot értékelve teológiailag is megalapozta saját külön kultuszát és a keresztény papság intézményét. Mindez — vagyis a teljes elszakadás és a tudatos teológiai megalapozás - csak Jeruzsálem pusztulása és a zsidó kultusz megszűnése után vált lehetségessé és szükségessé. TEOLÓGIA 2007/1-2 87
