Teológia - Hittudományi Folyóirat 41. (2007)

2007 / 1-2. szám - Tamás Roland: Extra media nulla salus? - Isten országa és a tömegkommunikációs társadalom

Extra media nulla salus? - Isten országa és a tömegkommunikációs társadalom TAMAS ROLAND máció; Jézus a kiszolgáltatottságot odaadássá változtatja, engedelmességben az Atya és szolidaritásban az emberek, még kivégzői iránt is. Isten egyetemes üdvözítő akarata minden ember integrálására irányul, és elmegy a legteljesebb ellenségszeretetig. Ez az elv pedig még az egyház látható szervezete fölött is áll, mivel a Szentlélek mindenkinek fel­kínálja a lehetőséget, „hogy csak Isten előtt ismert módon csatlakozhasson e húsvéti misztériumhoz” (GS 22). Az utóbbi megállapítás a tömegkommunikációs társadalom trendjében is tetszésre találna. De ha Isten egyetemes üdvözítő akaratát meghagyjuk egy anonim valóságnak, akkor csupán egy olyan teológiát produkálunk, amely jól összefér az emberi áldozatok világával. Ha azonban ezt az akaratot konkrétan írjuk le, mint amely látható kapcsolato­kat és egy valódi testet hoz létre, akkor egyesek számára a remény, másoknak a botrány sziklájává lesz. Hiszen nem lehet tagadni, hogy a médiumok törvényszerűségeinek kö­vetkeztében az emberiségnek mintegy nyolcvan százaléka belátható időn belül nem fog­ja élvezni a tömegkommunikációs eszközök áldásait; a piac törvényszerűségeinek kö­vetkeztében pedig mindig lesznek olyan emberek, akik megfizetik mások „szép, békés és boldog életének” árát.59 Egy ilyen látható közösség, amelyben Isten üdvözítő akarata konkréttá válik, min­denekelőtt maga az egyház. A jelenlegi kulturális-politikai helyzetben fontos látnunk, hogy a katolikus egyház szinte az egyetlen olyan közösség, amely megengedheti magá­nak a luxust, hogy ne vesse alá magát a médiumok világának, sőt egy bizonyos gondta­lansággal még dacoljon is vele. Ezért fölemeli hangját a láthatatlan áldozatok mellett, és minden utópia ellenére hirdeti, hogy az emberi vágyak és remények beteljesedése nem az újabb és újabb technikák alkalmazásától várható. A posztmodernben mindenki maga választja „istenét” és „vallását”, amelyet min­denféle elkötelezettség nélkül gyakorol. Ezzel a trenddel szemben az egyház ekklezioló- giai és szakramentális struktúrája a vallásos megtapasztalást nem a „hic et nunc” módján kínálja. A szakramentalitás ugyanis „tudatosan először a transzcendencia megtapasztalá­sának korlátáiról beszél”60; maga az eucharisztikus ünneplés is „a jelen idők homályá­ban” (SRS 48) történik. Az eucharisztikus közösségben pedig nemcsak a „szép, békés és boldog emberiség” képe jelenik meg, hanem az élet árnyoldalai is. A Kitaszított a meg­tört kenyér alakjában van jelen, őbenne pedig ott van minden „megroppant nádszál” (vö. íz 42,3), minden áldozat, az emberi történelem során kiontott minden csepp vér, sőt az egész természet, amely „sóhajtozik és vajúdik” (Róni 8,22). Mindez megjelenik az eucharisztikus ünneplés során, és egy transzformáción megy át. Ez a transzformáció számunkra felszólítás, de ígéret is, hogy igyekezetünk „nem válik haszontalanná, hanem bizonyosan termékeny lesz” (SRS 48). Tanulmányunkat azzal a megállapítással kezdtük, hogy korunkban az egyházias val­lásosság visszavonulása és ezzel együtt egy újfajta „vallásosság” terjedése figyelhető meg. Az ilyen átalakulások elbizonytalanítanak, és nemritkán apokaliptikus kétségbeeséshez vezetnek. Annak érdekében, hogy reális szemléletre jussunk, Walter Benjamin híres mondatára utalunk: „A kapitalizmus egy olyan vallás, amely pusztán kultuszból áll, dog­59 „Az a kérdés, hogy milyen mély is a szakadék, a következőképpen válaszolható meg: egy olyan város, mint pl. Tokió, több telefonvonallal rendelkezik, mint az egész afrikai kontinens együttvéve; az emberiség fele pedig a mai napig még egyetlen telefonbeszélgetést sem folytatott, nem is beszélve az internet valamiféle használatáról.” (Tagesthemen, 2005.) 60 Niewiadomski: Erlösung 57. TEOLÓGIA 2007/1-2 83

Next

/
Thumbnails
Contents