Teológia - Hittudományi Folyóirat 41. (2007)
2007 / 1-2. szám - Tamás Roland: Extra media nulla salus? - Isten országa és a tömegkommunikációs társadalom
Extra media nulla salus?-Isten országa és a tömegkommunikációs társadalom TAMÁS ROLAND berben fordult végérvényesen a világhoz. Ez ismét jogosnak tünteti fel a humanizált világot. Ezért nem mondhatjuk, hogy „a humanizált világ strukturálisan rosszabb lenne, mint a korábbi. A hitet tehát nem a humanizáció maga fenyegeti, hanem azok a hamis istenek és ideológiák, amelyek ezt a folyamatot hatalmukba kerítették, és történelmi eredete ellenében szüntelen elárulják.”26 Ebből kiindulva azt mondhatjuk, hogy jelen világunk sem (lehet) rosszabb, mint elődeinké. Metz megfontolásainak központi tézise így hangzik: „A világ ’világi’ jellege, ahogyan az az újkori szekularizáció során kialakult és ma globális méretekben előttünk áll, alapját tekintve, de természetesen nem egyes történelmi kifejeződéseiben, nem a kereszténységgel szemben, hanem éppen az által jött létre. Ez tehát egy eredetileg keresztény esemény, és a történelmet irányító Krisztus hatalmát igazolja a világ jelenlegi helyzetében.”27 A teológus szerint már a teremtéstan is megalapozza ezt a kijelentést, hiszen Isten egy tőle különböző világot alkotott, és ebben a különbözőségében fogadta azt el.28 Ezután Metz a szekularizált világ mélyebb Istenhez tartozásáról beszél: „A világ felszabadítása éppen az Istenhez tartozás mélyebb formáját teszi lehetővé, mint ahogy egy felszabadított rabszolga immár barátként, még radikálisabban tartozhat egykori urához.”29 Figyelemreméltó, hogy a Rahner-tanítvány lehetőségről beszél, és nem megvalósult tényről. O sem akaija tagadni, hogy a világban ellentmondások és tévutak is vannak. Ezek az ambivalens megnyilvánulások azonban szerinte éppen abból fakadnak, „hogy a világ megértésének új magaslatai egyszersmind a lehetséges tévedések és bukások szaka- dékait is mélyebbé teszik”.30 Ez a kísérlet, amely a tévutakat a világ felszabadításának mintegy „mellékhatásaként” értelmezi, azt mutatja, hogy a Metz-i kiindulópont a világ ambivalenciáját és a bűn valóságát nem tematizálja kellő mértékben. Ugyanez a probléma mutatkozik meg később is, amikor Metz a keresztény egzisztenciáról beszél. Az ember a világhoz való viszonyában a világ elfogadását ismétli meg Jézus Krisztusban. „Mivel [azonban] mi ezt az elfogadást nem eredetileg hajtjuk végre, hanem csak megismételjük Jézus Krisztus kegyelmében, a világ ’világi’ jellege számunkra sosem csak úgy jelenik meg, mint amely a mi elfogadó hitünkből fakad, annak eredménye és azáltal felszabadított.”31 A probléma lényege tehát abban állna, ahogyan a világ ’világi’jellege számunkra megjelenik; Isten a világot már elfogadta és megváltotta, pusztán számunkra ez még érzékelhető. Ezzel szemben azt kell mondanunk, hogy ha a megváltás csak Isten oldaláról történik, és az emberhez nem jut el, nem éri el célját. Ezek után ellentmondásos, hogy Metz az eszkatológia és az általa kifejlesztett politikai teológia alapján argumentál. „A hit és a világ viszonya teológiailag egy »kreatív-kritikus eszkatológia« fogalmával határozható meg; a világ ilyen értelmű teológiája pedig egyszersmind »politikai teológia«.”32 A fundamentálteológus a világ ambivalenciáját kevésbé veszi komolyan, az e világi fáradozást azonban a hit alapján igyekszik legitimálni. 26 Metz: Zur Theologie (1968) 62. (eredetiben németül, kiemelve) Metz: Zur Theologie (1968) lók. (eredetiben németül, kiemelve) 28 Vö. Metz: Zur Theologie (1968) 23. Ezt a gondolatot a GS is alátámasztja; „az isteni rendben nem szűnik meg a teremtmény, s főleg az ember jogos autonómiája, hanem inkább visszanyeri méltóságát és megerősödik benne” (GS 41). 29 Metz: Zur Theologie (1968) 24. 30 Metz: Zur Theologie (1968) 32. 31 METZ: Zur Theologie (1968) 40. (eredetiben németül, kiemelve) 32 Metz: Zur Theologie (1968) 84. TEOLÓGIA 2007/1-2 77
