Teológia - Hittudományi Folyóirat 41. (2007)
2007 / 1-2. szám - Tamás Roland: Extra media nulla salus? - Isten országa és a tömegkommunikációs társadalom
Extra media nulla salus?-Isten országa és a tömegkommunikációs társadalom TAMAS ROLAND Tömegkommunikációs eszközök és ekkleziológiai helyi értékük A legátfogóbb tanítóhivatali állásfoglalás a kommunikációs eszközök világáról az 1971-ben megjelent lelkipásztori határozat „Communio et progressio”.7 A dokumentum a két bemutatott zsinati konstitúció teológiáját vezeti tovább. Alapvető kijelentése szerint „az egyház a tömegkommunikációs eszközöket »Isten ajándékának«8 tekinti, amelyek a Gondviselés terve [consilium] szerint az embereket testvériségben egyesítik” (CP 2). Ezzel a fogalmazással a határozat a LG nyitányához kapcsolódik: „Az örök Atya, aki bölcsességének és jóságának teljesen szabad és titokzatos terve [consilium] szerint megteremtette az egész világot, elhatározta, hogy az embereket fölemeli az isteni életben való részesedésre” (LG 2). Amint a konstitúció az egész üdvtörténetet szentháromságos perspektívába helyezi, úgy a CP a médiumokat is ebbe a szemléletbe integrálja. A szisztematikus teológia számára ebből az következik, hogy a tömegkommunikáció Isten üdvözítő akaratára megy vissza,9 amely a történelmet végső célja felé vezeti. Mindazonáltal a CP nem záija be szemét az emberi felelősség és a médiumok ambivalenciája előtt. Leszögezi, hogy a tömegkommunikációs eszközök nemcsak az egység szolgálatában állhatnak, hanem az ellenkezőjét is eredményezhetik: „az emberek közötti egyetértés egyre csökken, s a viszálykodás mindinkább nő” (CP 9). Ebben a kontextusban a bűn úgy jelenik meg, mint a kommunikáció megszakítása (interpellatio communicationis, CP 10). A bűnnel szemben azonban ott áll Isten szeretete: „ő maga kereste újra a kapcsolatot az emberrel az üdvtörténet kezdetén” (CP 10). Ez a szeretet a megtestesülésben éri el csúcsát: „Földi élete során Krisztus a tökéletes »kommunikátornak« [perfectus communicator] bizonyult. Megtestesülésében magára vette azok természetét, akikhez szólni kívánt [...]. Szívükből beszélve, vagyis az ő körükben állva hirdette az isteni üzenetet (CP 11). A „perfectus communicator” kifejezéssel a határozat a GS logikáját követi, és a konkrét helyzetre alkalmazza. A lelkipásztori konstitúció a kérdező embernek Krisztusra, a „tökéletes emberre” (vö. GS 22, 41) mutatott, aki „megtestesülésével valamiképpen minden emberrel egyesült” (GS 22); a modern kommunikáció korszakában pedig Krisztus a „tökéletes kommunikátor”, akiben „az emberek közötti kommunikáció [...] legmélyebb alapját és legkiválóbb példáját” (CP 10) találjuk meg. Láttuk, hogy a GS leszögezi az egység előmozdítása és az egyház küldetése közötti összefüggést. Ezt a felismerést a CP is megerősíti, és a médiumok világára alkalmazza: „A tömegkommunikáció nagyszerűen előmozdíthatja a megértést és az emberek közötti növekvő törődést, a segítő társulásokat és az alkotó együttműködést. Mindez Isten népének céljaival nemcsak, hogy összhangban van, de még mélyebb megerősítést nyer általuk” ([ezután idézi GS 42-t] CP 18). A határozat ezzel elismeri a tömegkommunikációs eszközök ekkleziológiai jelentőségét. Később néhány példát is hoz erre. A tömegkommunikációs eszközök megmutatják az egyház számára „korunk emberének gondolkodásmódját. [...] így az egyház olyan módon tud megszólalni, amely érthető is, és 7 Már a II. Vatikáni Zsinat is foglalkozott a tömegtájékoztatási eszközök tematikájával. Hogy azonban maguk a zsinati atyák is elégedetlenek voltak az így létrejött „Inter mirifica” dokumentummal, az már abból is látható, hogy a határozat kifejezetten megbízza a Szentszéket egy külön dokumentum kiadásával (vö. IM 23). 8 XII. Plusz: Miranda Prorsus, AAS., XLIX (1957) 765. o. A szöveg később magára a Szentháromságra utal: „A keresztény hit szerint az emberek közössége és egysége, amely végső soron minden kommunikáció legfőbb célja, a legvégső gyökerét és mintegy modelljét a legnagyobb misztériumban találja meg; ez pedig az örök közösség Istenben az Atya, a Fiú és a Szendélek között, akik egyazon isteni élettel bírnak” (CP 8). TEOLÓGiA 2007/1-2 73