Teológia - Hittudományi Folyóirat 41. (2007)
2007 / 1-2. szám - Kuminetz Géza: A bűn és az engesztelés Horváth Sándor OP teológiájában
KUMINETZ GÉZA A bűn és az engesztelés Horváth Sándor OP teológiájában 5. BEFEJEZÉS Kapcsolatainkat a bűn, pontosabban saját és mások bűnössége mérgezi meg leginkább, hiszen ebből származik a vallás-erkölcsi rend megvetése, tudatos elutasítása, amiből a személy belső rendjének a bomlottsága és romlottsága ered. Abból pedig a rossz törvények és a kegyetlen végrehajtók. így hatalmasodik el a társadalmi igazságtalanság, akár az egyházban, akár kívüle. A bűn az, ami által leginkább torzul, illetve végső esetben bizonyos értelemben elveszik személyi méltóságunk.'7 Ugyanakkor nem a törvénnyel van a baj, hanem a rossz törvénnyel, vagy annak hozzá nem értő alkalmazásával. Minden olyan emberi törvény, ami nem ellenkezik Isten törvényével, lelkiismeretben kötelez bennünket, még akkor is, ha nagy áldozatot követel tőlünk. A szent Isten szolgálata csakis szent élettel lehetséges. Ez sem lehetséges az igazságosság nélkül, hiszen a szeretet első és megkerülhetetlen tette, hogy igazságos; persze, hogy kinek mi a jussa, azt inkább a figyelmesség erényének köszönhetjük. A mondottakból világos, hogy van miért engesztelnünk. Ma talán nem annyira az egyház bűneiért, hanem inkább a világ bűneiért. Bár látva intézményeink állapotát, be kell vallanunk, hogy megannyiszor messze állunk az igazságosságtól, az életszentségtől. Nemcsak a hatóság, de az alárendeltek is! Ennek ellenére szent életre kell törekednünk, akkor is, ha nem sok kedvező példát kapunk erre, vagy ha az adott szó, parancs túl kemény beszédnek tűnik, vagy ha az adott példa oly nagy áldozatra sarkallna. A szentek nem a keménységet, nem a módot tekintették a legfontosabbnak, hanem a mögötte ható dinamikát: igaz-e, amit állítanak, igaz-e amit követelnek velük szemben. Ok újra és újra az Igazsággal akartak szembesülni, majd azzal szembesíteni. Épp ezért adott esetben készséggel mondtak le azon jogaikról, melyek csak jogok voltak, de nem kötelességek is egyúttal. Lemondtak megszentelt szokásokról is, ha az elöljárói parancs így rendelkezett. A szentek, illetve az életszentségre valóban törekvők, mindig tudtak alternatívákban gondolkodni, s nem az vezérelte őket, hogy az ő akaratuk teljesüljön, hanem adott esetben másé, feltéve ha az a szándék minden tényező figyelembe vételével célravezetőbbnek mutatkozik, vagy szintén célravezető. Sőt, képesek voltak olyan alternatívákat is elfogadni, melyek nem a legcélravezetőbbek voltak, de az adott parancs nem volt ellentétben Isten törvényével. Engedelmesek voltak és mégis, valamiképp csakis Istennek engedelmeskedtek, mert meglátták az elöljárói parancsban, hogy az nincs ellentétben az Isten törvényével. Gondoljunk csak Pál apostolra, aki állította a pásztorok ellátáshoz való jogát, ám ő maga lemondott annak gyakorlásáról. A jogrend előírásai lelkiismeretben köteleznek minket. Aki ennek a rendnek helyesen akar érvényt szerezni, nem a kiskapukat keresi, vagy csak akkor, ha van rá kellő erkölcsi-jogi alap, azaz megfelelő ok. A fegyelmi rend az egyház hathatós szolgája, de csak akkor, ha nem kiskapuk rendszerének, hanem az igazságos viszonyok fő rendezőjének tekintjük. Aki így szemléli a jogrendet, sok bűntől menti meg magát, de embertársait is. Ebből a szempontból a jogrend szerinti élet az emberek és Isten közti békét biztosítja, a kiengesztelődés fő, de nem kizárólagos eszköze. Sokkal kevesebb konfliktus lenne közöttünk, ha kellően ismernénk és becsülettel megtartanánk úgy a világi, mint pedig az egyházi jogrend előírásait. 17 Vö. Horvath A., Heiligkeit und Sünde im Uchte der thomistischen Theologie (Thomistische Studien I.), Freiburg in der Schweiz 1943. 187—191. 52 TEOLÓGIA 2007/1-2
