Teológia - Hittudományi Folyóirat 41. (2007)
2007 / 1-2. szám - Dolhai Lajos: A női papság kérdése
DOLHAI LAJOS A női papság kérdése tum V. fejezete a felvetésre így válaszol: a pap a szentségi cselekmények során kétségtelenül képviseli az Egyházat, amely Krisztus teste, azonban ha ezt teszi, akkor mindenekelőtt azért, mert ő Krisztust magát képviseli, aki Egyházának Feje és Pásztora. Ebben a minőségben vezeti a pap az Eucharisztia ünneplését. A dokumentum végül (VI. fej.) az Egyház misztériumában elemzi a szolgálati papság felvevőjének kérdését. Mindenekelőtt hangsúlyozza, hogy az Egyházat nem szerencsés más emberi közösséghez hasonlítani, természetében lényegileg különbözik az e világi közösségektől. A vezetők kiválasztása, a pappá szentelés nem csupán emberi döntésen alapszik, hanem az apostolutódok kézfeltétele és imádsága garantálja az isteni kiválasztást, továbbá a szentelésben közölt Szentlélek teszi lehetővé, hogy a felszentelt személy valóban részesedjék Krisztusnak a legfőbb pásztornak küldetésében. Az igaz, hogy Pál apostol tanítja a férfiak és nők közötti egyenlőséget (Gál 3,28), de ez nem vonatkoztatható automatikusan az Egyházon belüli szolgálatok azonosságára. A keresztség szentségéből sem következik, hogy mindenki jogot formálhatna a szolgálati papságra, hiszen annak alapja a külön ingyenes meghívás, illetve hivatás. A hivatás lényegi részéhez tartozik, hogy egyedül Krisztus az, akinek joga van meghívni a papi szolgálatra (vö. Mk 3,13), miközben minden megkereszteltre vonatkozik az általános papságra való egyetemes meghívás. A szolgálati papság tehát nem tartozik a személy jogaihoz, hanem Krisztus és az Egyház misztériumának ökonómiájától függ. A megkereszteltek Krisztusban való egyenlősége nem jelent azonosságot, abban az értelemben, hogy az Egyház nem más, mint egy különböző részekből álló test, amelyben mindenkinek megvan a maga funkciója. Ezek a feladatok egymástól különbözőek és nem szabad őket összekeverni; egyik sem magasabb rendű a másiknál, s nem adhatnak alapot a féltékenykedéshez. Az egyedüli „felsőbbrendű” karizma, amely után vágyakozhatunk, nem más, mint a szeretet (lKor 13). Találóan jegyzi meg K. Skurat, ortodox teológus: „Nem szabad elfelejteni, hogy az Egyházban nem a hierarchia tagjai (ministri) a legnagyobbak, hanem a szentek, és a szentségre mindnyájan meg vagyunk híva.”45 Ordinatio sacerdotalis Az apostoli levél kiadását az46 tette szükségessé, hogy a katolikus egyházban az Inter insigniores nem szüntette meg a nők pappá szentelése körül forgó vitát, valamint a II. János Pál pápa erre vonatkozó beszédei sem segítették a kérdés rendezését. Mivel napjainkban különböző helyeken mégis vitathatónak tartják ezt, vagy csupán fegyelmi jelentőséget tulajdonítanak az egyház döntésének, hogy nők nem vehetik föl ezt a szentséget, a pápa sajátos péteri küldetését (vö. Lk 22,32) teljesítendő, hivatalának erejénél fogva kijelentette: „Az Egyháznak semmilyen felhatalmazása sincs arra, hogy a papszentelését nőknek kiszolgáltassa, s hogy az egyház minden hívőjének végérvényesen ehhez a döntéshez kell tartania magát”(definitiv tenenda).47 Tehát nem valamiféle szabadon vitatható teológiai- vagy csupán egy- házfegyelmi-jellegű kérdésről van szó. 45 Skurat, K., Ein Priestertum der Frau, in Stimme der Orthodoxie 9 (1983) 40. 46 Az apostoli levél két hónappal azután jelent meg, hogy az anglikán egyház Bristolban 30 nőt pappá szentelt; nyilvánvaló, hogy ez a tény megnehezíti a két egyház ökumenikus párbeszédét, melynek már voltak reményt- keltő eredményei. 47 Vö. Ordinario sacerdotalis, inEV/14, 1348. 28 TEOLÓGIA 2007/1-2
