Teológia - Hittudományi Folyóirat 41. (2007)
2007 / 3-4. szám - KÖNYVSZEMLE - Kárnitz Mihály: Magyar Zoltán: Árpád-házi Szent Erzsébet
KÖNYVSZEMLE Erzsébet „egyetemességének” elteljedéséhez nagymértékben hozzájárul még Cae- sarius von Heisterbach ciszterci szerzetes, aki Erzsébet transzlációjakor ünnepi beszédet tartott (Sermo de translatione beatae Elisabeth), de a német lovagrend felkérésére 1237-ben megírja Szent Erzsébet életrajzát (Vita Sanctae Elisabethae) is. Magyar Zoltán az első életrajzírókhoz sorolja a kevésbé ismert Nicolaus nevű bencés szerzetest, aki 1241 előtt írt Tours-i Szent Mártonról elnevezett kolostorában. A szerző a 13. század közepére tehát nagyon korai időre datálja a toszkánai ferences életrajzot (Vita) és egy római ferences breviárium életrajzát (1249) is. Ez utóbbi szerzőjeként Celánói Tamást azonosítja, aki korábban Szent Ferenc és Szent Klára életét is megírta. Ezekben a ferences írásokban szerepel először a rózsa-csoda említése. Az első írásokat egészítik ki a csodákra és a legendás elemekre is építő életrajzírók, mint például a francia Rutebeuf verses életrajza és Jacobus de Voragine genovai érsek Legenda Aurea-jának Szent Erszébetről írt része. 1297-ben a domonkos szerzetes, Diet- rich von Apolda ír népszerű stílusban Erzsébet-életrajzot (Vita S. Elisabethae, viduae land- gravii Thuringiae), mely Magyar Zoltán értékelése szerint, bár alapos mű és a korábbi Hiúkat kiegészítő, ám legendárius elemekkel gazdagodik. Fontos fejezete a kötetnek a Szent Erzsébet magyarországi „fogadtatása”, melyben a legendák megjelenését és továbbélését ismerteti szerző (58—60. old.). Bár vannak korai előzmények (a kérdéses Magyar Anjou Legendárium, Antonio Bonfmi Rerum Hungarica- rum Decades című műve, Temesvári Pelbárt és Laskai Osvát prédikációi), de az első magyar nyelvű Erzsébet-életrajz az Erdy-kódex-ben (1524—1527) maradt fenn. A Karthauzi Névtelen néven ismert szerző későbbi műveket használt fel, de önállóan írt és új információkat is beépített írásába. A Tihanyi kódex ferences szerzője Temesvári Pelbárt írásaira támaszkodik, amikor a klarissza szerzetesnők számára ír Szent Erzsébetről 1530-1532 között. Végül Magyar Zoltán az előbbivel egyidőben keletkezett Guary-kódex-et említi, mely bár Erzsébet nevét nem tartalmazza, mégis annak legenda elemei rá engednek következtetni. A szerző művében megőrizve a múlt nagy alakjának történeti, de kritikus és éppen ezért nagyon is objektív bemutatását ezután a csodákat veszi sorra (67—79. old.) és ad még modern szerzőktől is értékes megállapításokat (például Peter Brown és Bálint Sándor). A Szent Erzsébet-kutatás értékes részét nyújtja a kötet közepén található (81-95. old.) Árpád-házi Szent Erzsébet legendáinak motívumindexe az 1530-as évig bezárólag, mely páratlan továbbkutatási lehetőséget biztosít. Az ezt követő forrásanyag pedig a fellelhető helyeket adja közre. Itt kell megemlíteni a kötet végén található, a bőséges Szent Erzsébetről szóló irodalom felsorolását (159—166. old.) és az egyes fejezetekhez fűződő végjegyzeteket (167—176. old.) is, melyek a szerző precíz ismereteit igazolják. A Szent Erzsébetet bemutató kötet második része a művészeti és néprajzi hagyományok világába kalauzolnak. Említését érdemel V. István lánya Magyarországi Mária nápolyi királynő (f 1323), aki többek között Nápolyban is teijesztette a magyar szentek kultuszát. A Santa Maria Donnaregina-templom falképeinek monográfusa, Prokopp Mária jegyezte fel, hogy a rózsacsoda a falkép szerint Erzsébet gyermekkorában, a magyar királyi udvarban történt (más hagyományok ezt a csodát általában Erzsébet felnőtt korára helyezik), és ez azt igazolja, hogy már a 14. század elején ismerte ezt a magyar kultúrhagyomány. A kötet borítója a kiadót dicséri, az igényes keménykötésű könyv elején lévő ötletes megoldásért, mely Szent Erzsébetet az Assisi Szent Ferenc bazilika Simone Martini festette freskója alapján ábrázolja, halványan áttörve Imre király 1202. évi pecsétjével. 225
