Teológia - Hittudományi Folyóirat 41. (2007)
2007 / 3-4. szám - KÖNYVSZEMLE - Kránitz Mihály: Ghislain Lafont OSB: Milyennek képzeljük el a katolikus egyházat?
A bencés Lafont kiemeli a II. Vatikáni Zsinat fontosságát, mely szerinte tényleges hatást fejtett ki, nem csak a katolikus egyházon belül, hanem más egyházakban, sőt talán a világban is, de megjegyzi, hogy az egyháznak még van tennivalója, azért hogy elősegítse az egyházak egységének megteremtését és olyan példát mutasson a világnak, amely segít neki élni. Kifejti, hogy a kiközösítések eltörlése a lényeges doktrinális kérdéseket érintő egyezmények, közösen végzett liturgiák megtörténtek, de mindez nem eredményezett tényleges kiengesztelődést és felveti, hogy ha a katolikus egyház barátságosabb arcot mutatna kifelé, könnyen lehetséges hogy egy talán „nyájasabbnak” nevezhető légkörben a doktrinális különbségek kevésbé tűnnének megoldhatatlanoknak. Ezért igyekszik Lafont kísérletet tenni az egyház elképzelésére, mert szerinte valami még mindig rosszul működik az egyház intézményében, „ezért helyénvaló, hogy megpróbáljuk elképzelni a katolikus egyházat ma” (15. old). A kötet két nagy fejezetből áll. Az elsőben (Diagnózis-kísérlet, 21—123. old.) mintegy feltérképezi az Egyház jelenlegi állapotát, kiindulva a kezdetek egyházától, melyben a nyugati civilizáció lezámlásáig követi a hierarchia és a modernitás találkozását. Itt rámutat az egyház gregorián arculatára, melyet elsősorban az igazság védelme és a pápai primátus megaláztatása és megdicsőülése jellemez. A másik nagy fejezet (A II. Vatikáni Zsinat: egy új egyházkép esélyei, 123—412. old.) a teológiai gondolkodás, a párbeszéd, a kommunió, a keresztény élet és szolgálat megnyilvánulásait, valamint a püspöki kormányzás szempontjait építő jellegű kritikus bemutatással és az egyház megújulásának igényével tárja fel. Az alfejezeteket mindenhol összegzés záija, a szerző megfogalmazza a múlt kritikus bírálatát, és egyúttal utat mutat a jelenlegi helyzet megoldásának lehetséges fajtáira. Ghislain Lafont tizenkét évvel ezelőtt megírt mű magyar kiadásához utószót írt: „Az egyház - miben reménykedhetünk?” címmel. Itt kifejti, hogy könyvében konkrét javaslatokat fogalmazott meg, hogy az egyház gondolkodásmódját és intézményeit is a felismert, támogatott, jóváhagyott, sőt felszentelt páli karizmákra alapozva kell megszervezni. Most a reményről szól, ennek teljesen átadva önmagát, mert tudja hogy a jövő az Istené. Ezért bármilyen legyen is a jövő egyházi arculata, mindenképpen összetett lesz és ellentéteket fog magában hordozni, amelyek a közelebbi és a távolabbi múlttól függenek és azoktól az emberektől is, akiknek az egyház legfelső, vagy legalsó szintjein kell majd cselekedniük. „De úgy vélem — hangsúlyozza Lafont -, részünkről mindenekelőtt virrasztó magatartásra van szükség” (415. old). A magyar kiadás számára írt új javaslatai a követezőek: 1. gondoskodás a szegényekről; 2. egyházmegyei zsinatok rendezése; 3. a hívők aktív részvétele a keresztény hit átadásában; 4. az evangélium közösségi megélése; 5. nyitottság a párbeszédre; 6. az egyház legyen a teológusok otthona, akik a hitet a kultúrában gondolják el; 7. szükséges a prófétai személyiségek felmutatása („Martin Luther King, Romero érsek, Basil Hume bíboros, Jean Vanier, Abbé Pierre, de miért ne mondhatnánk, hogy Gaillot püspök, vagy Lehmann bíboros, s idetartoznak Európa megálmodói is: Gasperri, Adenauer, Schumann, Jacques Delors és Romano Prodi”); 8. és végül az egyház nem élhet mártírok nélkül. Ezért ismerni kell korunk martirológiumát, mely a szeretet vértanúinak a listája Latin-Amerikában, Kelet-Európábán, vagy az észak-afrikai Tibhérine ciszterci szerzetesei esetében (415—419. old.). A hamarosan 80 éves Ghislain Lafont egyházat elemző kötete, nem a kívülálló kritikája, mivel hívőként, szerzetesként és az egyház teológusaként, mintegy javaslatokat, ajánlásokat fogalmaz meg az egyház jelenlegi helyzetének átgondolására és a lehetséges pontokon való megújítására. Könyve egyszerre alkalmas az egyházért érzett aggodalom KÖNYVSZEMLE 222
