Teológia - Hittudományi Folyóirat 41. (2007)
2007 / 3-4. szám - Kuminetz Géza: A klerikusi állapot, mint a szent rend kiszolgáltatásának jogkövetkezménye (I. rész)
A klerikusi állapot, mint a szent rend kiszolgáltatásának jogkövetkezménye (I. rész) KUMINETZGÉZA dály hiánya: a klerikus egészséges, nem kell a nép gyűlöletétől tartani, a klerikust nem fenyegeti semmi olyan veszély, aminek lelke kárát látná; illetve ha a klerikusnak nincs olyan hivatala, ami összeférhetetlen (incompatibilitas officiorum) a kilátásba helyezett hivatallal. Ilyen akadály fennálltának megítélése már nem tartozik olyan kizárólagossággal az ordinárius megítélésére, mint az előbbi feltételé, vagyis az egyház szükségletéé. Éspedig azért nem, mert sokszor olyan személyes és főleg belső akadályozó körülményekről van szó, melyeket csak maga a klerikus ismerhet. Itt tehát az ordináriusnak nagy emberismeretről és bölcsességről kell tanúságot tennie a kellő disponáláshoz. Mindazonáltal alapelvként itt is megállapítható, hogy az ordináriusra tartozik a végső megítélése annak, hogy rendelkezéséből miféle fizikai, erkölcsi, lelki károk/előnyök keletkeznek a klerikusra, vagy az egyházra nézve. Ha nehéz is a parancs elfogadása, ilyen körülmények között is tartózkodnia kell a klerikusnak az elöljáró illetéktelen és tiszteletlen bírálatától, illetve a nyilvános zúgolódástól. Ugyanakkor lehet megalapozott a klerikus kételye, hogy súlyosan méltánytalan és jogtalan volt az elöljárói parancs. Ilyen kétely esetén mi a teendő? Nemcsak az ordinárius kerülhet nagy dilemmába a rendelkezése során, hanem a klerikus is az engedelmességgel kapcsolatban. Az alapelv, hogy hitből engedelmeskedni kell a főpásztornak, bizonyos kivételt látszik megengedni. A dolog megítéléséhez az első elvet a peijogból vesszük: nemo iudex in causa sua. Maga a dolgot sérelmesnek érző klerikus tehát nem lehet az ügy eldöntője, bírája. Kétely esetén az elöljárói parancs érvényességét kell vélelmeznünk, ez lenne a másik elv, tehát végre kell azt hajtani.54 Ha a klerikus sérelmesnek érzi az elöljáró döntését, úgy a felsőbb egyházi hatósághoz felfolyamodással élhet (recursus hierarchicus), melynek tiszte, hogy érdemben elbírálja, vétett-e a sérelmező közvetlen elöljárója, akár az eljárásmódban, akár a döntés meghozása során (in procedendo et in decernendo). 2. A másik engedelmességre vonatkozó előírás a helybenlakási kötelezettség, amely három dolgot foglal magában: a) az ordinárius a kánoni méltányosság figyelembe vételével visszahívhatja klerikusát, aki törvényesen más részegyházban végzi szolgálatát; b) törvényesen az ő joghatósági területén tartózkodó máshová inkardinált klerikustól, szintén a méltányosság szem előtt tartásával, megvonhatja az ott tartózkodás és ottani tevékenykedés jogát; c) az ordináriusa engedélye nélkül nem vonulhat a klerikus szerzetesrendbe. Ó.2.2.2. A KLERIKUSOK ÁLLANDÓ MŰVELŐDÉSE, TOVÁBBKÉPZÉSE A lelkiség mellett a klerikusi életvitel és szolgálat másik fókusza a tudományos tevékenység, az önképzés, valamint az intézményes továbbképzés fómmai (pietate et scientiis). Főleg a szent tudományokban való kellő jártasság nélkül a papi jámborság sokat veszít hiteléből, s a klerikus nem tudja a megkívánt tekintéllyel és szakértelemmel képviselni Krisztus ügyét és az egyház értékeit, jogos érdekeit. A szent tudományok közt különleges fontosságúnak minősült a Szentírás, a kánonok és az erkölcsi törvények ismeretének művelése. A klerikusnak a világi tudományok művelését sem szabad elhanyagolnia, de csak olyanokat műveljen a klerikus, aminek művelése nincs ellentétben a szent tudományokkal. Ismét csak nem szabad olyan világi tudományt művelnie a klerikusnak, ami elvonná őt szent szolgálatától, ami túl költséges dolog lenne számára. így a régi jog szerint 54 Bánk József nagy okossággal záija az engedelmességgel kapcsolatos kánoni előírások taglalását: „Mivel a papok vezetése nagy tapintatot, bölcsességet és gondos körültekintést igényel, az ordinárius konkrét esetben vegye figyelembe az összes latba eső körülményeket. Szükség nélkül ne tegye próbára a klerikusok lelki teherbíró képességét.” Vö. Bánk J., Kánoni jog I., Budapest 1960, 520. 161
