Teológia - Hittudományi Folyóirat 40. (2006)
2006 / 3-4. szám - Székely László: Az antropikus kozmológiai elv a fizika és a metafizika dimenziójában
Az antropikus kozmológiai elv a fizika és a metafizika dimenziójában m SZÉKELY LÁSZLÓ nem azért, mert ő volt az első, hanem mert ezek a meghatározások azok, amelyek filo- zófiailag megfelelőek. Brandon Carter a következőképpen határozta meg a gyenge antropikus elvet: „Számításba kell vennünk azt a tényt, hogy a világegyetemen belüli elhelyezkedésünk szükségképpen privilegizált a következő értelemben: összeegyeztethető megfigyelőként való jelenlétünkkel.”8 A Carter-féle erős antropikus elv pedig a következőképpen hangzik: „A világegyetemnek (és így azoknak az alapvető konstansoknak, amelytől az függ) olyannak kell lennie, hogy fejlődésének valamelyik stádiumában megengedje megfigyelők kialakulását.”9 Bár mindkét elv estében „antropikus” — azaz emberi — vonatkozásról van szó, s ezért mindkét elvet súlyos kritikák érték, a gyenge antropikus elvben valójában semmi olyan különös tartalom nincs, ami miatt ne lehetne azt a természettudományon belül alkalmazni. Ez az elv nem mond ki annál többet, minthogy pl. az édesvízi halak környezete annyiban kitüntetett, amennyiben bár a Földön található vízmennyiség túlnyomó többsége sós, e halak mégis a sós vízhez képest elenyésző mennyiségű édes vizekben élnek, s ennyiben pozíciójuk a vízjellegét tekintve speciális. A gyenge elv nem állít mást, minthogy az ember és az emberhez hasonló, anyaghoz kötött értelmes lények nem élhetnek pl. a Nap belsejében vagy a galaxisok nagy sűrűségű és forró magjában, mint amiképpen nem élhettek a korai, forró univerzum körülményei között sem. Ez persze trivialitás, ám fontos módszertani jelentősége van: ha erre az elvre nem vagyunk tekintettel, könnyen úgy járhatunk, hogy megfigyelt környezetünket akár térben, akár időben a kozmosz tipikus állapotának tekintjük, mint amiképpen annak idején a XIX. században ez meg is történt, amikor is úgy vélték, hogy a kozmosz mindig is olyan, a csillagok létezésével jellemzett állapotban volt, mint amiképpen azt az emberiség ma megfigyeli. Ezzel szemben ma már tudjuk, hogy a világegyetem — vagy legalábbis az ember kozmikus horizontján belüli kozmosz — történetileg igen speciális időszakában élünk, hiszen csillagok nem mindig voltak és nem is lesznek mindig: az általunk megfigyelt csillagállapot megfigyelői létezésünkből következően szelektált állapot. Amiképpen az édesvízi hal — ha értelmes lény volna — csak édes vizet figyelhetne meg maga körül, úgy mi is szükségképpen egy olyan korszakban élünk, amikor a környezetünket csillagok és galaxisok jellemzik. A gyenge elvben tehát a természettudományok szempontjából nincs semmi szokatlan: csak arra figyelmeztet, hogy kozmikus környezetünket ne tekintsük a kozmosz tipikus állapotának, hiszen ily módon antropomorf módon eltorzítanánk a kozmosz képét. Az elvben szereplő antropikus jelző ellenére valójában akkor követjük el itt a természettudományos megismerésben tiltott antropoformizálás hibáját, ha nem vesszük figyelembe ezt az elvet. A benne megjelenő emberi vonatkozás ugyanakkor mégis számos természettudós ellenszenvét váltotta ki, jelezve hogy a valós vagy vélt ideológiai-világnézeti tartalom iránti ellenszenv gyakran gátolja a józan gondolkodást. Ténylegesen itt a Teilhard de Chardin által találóan jellemzett „rossz” antropocentrizmusról van szó, mely az emberi szempont kizárására törekedve nem veszi észre, hogy éppen akkor tünteti ki 8 Brandon Carter: ’’Large Number Coincidence and Anthropic Principle.” In: M. S. Longair, Confontration of Cosmological Theories with Obsetvationak Data. Dordrecht: Reidel 1974. 293. o 9 Uo. TEOLÓGIA 2006/3-4 189
