Teológia - Hittudományi Folyóirat 40. (2006)
2006 / 3-4. szám - Martos Levente Balázs: "Vele ettünk és ittunk..." (ApCsel 10,41). Emlékezés és önazonosság az Apostolok Cselekedeteiben
„ Vele ettünk és ittunk... ” (ApCsel 10,41). MARTOS LEVENTE BALAZS 4. VELE ESZÜNK ÉS ISZUNK? EMLÉKEZÉS ÉS ÖNAZONOSSÁG Meglepő lehet, hogy éppen a Cselekedetek egyik kulcselbeszélésében, a Kornéliusz- történet szívében vagyunk tanúi a múlt következetes felidézésének. Hiszen ez a könyv talán az egyik legdinamikusabb, földrajzi értelemben pedig éppen a legtágasabb horizontú az Újszövetség könyvei közül! Az ellentét azonban csak látszólagos. A bevezetőben tett kijelentés, miszerint az Egyház ott születik, ahol kezdeteire emlékezik, Kornéliusz megkeresztelésének történetében közvetlen tapasztalható. Péter, az egyház feje emlékezik, majd a keresztség vizében újjászületéssel ajándékozza meg Kornéliuszt és háza népét. Az az egyház, amely az Apostolok Cselekedeteinek tanúsága szerint gombamódra szaporodott el az egész Földközi-tenger medencéjében, Krisztusra élénken emlékező egyház volt, amely ehhez az élénk emlékezéshez a Szentlélek elevenítő erejét is megkapta. Az emlékezés azonban nemcsak gondolatban (elmélkedés), szóban (tanúságtétel), hanem tettben is lehetséges. Ez pedig nem más, mint a szegények, a bűnösök és a kitaszítottak iránt nyitott, az Isten országát a jelenben is megvalósító eucharisztikus ünneplés24. Ebben valósul meg a legteljesebben, hogy „vele eszünk és iszunk”, a Feltámadottal, az irgalmas Atya tükrével, aki „ugyanaz tegnap, ma és mindörökké”. Lukács elbeszélése szerint egyazon tőről fakad Jézus tetteinek felidézése és Péter saját küldetésének hirdetése. A tanúságtevő egyszerre emlékezik a legszemélyesebb találkozásra és a legobjektívebb valóságra. Aki emlékezik, az megtapasztalja, hogy a titok mélyére jutva önmagának, életének és a körülötte zajló eseményeknek a felfakadó forrásához is elér. Az emlékezés a valóság eredetéhez, Istenhez vezet. Aki így emlékezik, nemcsak saját múltjával marad éltető egységben, hanem abban Istent, az örök jelent is felfedezi. Csak győzzön cselekedni is aszerint, amire emlékezett, lépést tartva az örök jelennel. Mintha Lukács a Cselekedetek kezdetén sejtette volna már, hogy az emlékezés csapdává is válhat. A mennybemenetel után elhangzó híres szavak erre is utalhatnak: „Galileai férfiak! Mit álltok és néztek az égre? Ez a Jézus, aki felvétetett mellőletek, úgy jön el ismét, ahogy az égbe felmenni láttátok.” (Csel 1,11) Ahhoz, hogy ez a kritika kézzelfogható útmutatássá váljon a tanítványok számára, két esemény volt szükséges: emlékezni Jézus parancsára, amelyet az imént hallottak (a már idézett, programadó 1,4—8), és elnyerni a Szentlélek ajándékát. Aki mindkettőt megteszi, az látni kezd és útra kel. Annak szeme előtt, sőt lába alatt nyílik ki, kezei alatt épül egy új világ. 24 Lásd ehhez F. Mussner, „’Das Wesen des Christentums ist synesthieirí Ein authentischer Kommentar”, in Mysterium der Gnade (Festschrift fur J. Auer; Regensburg 1975) 92—102. Vagy ld. K.-H. Menke summás gondolatait; „Évente legalább egyszer, nagycsütörtökön, az egyház emlékeztet arra, hogy az eucharisztikus communio és a lábmosó felebaráti szeretet elválaszthatatlan egymástól. így világossá válik, hogy senkinek sem lehet része a Feltámadottból anélkül, hogy részt vállalna mindenkihez lehajtó inkamációjában is. Az ebben való részvétel azonban csak következménye a megajándékozottságnak. Az olyan ember, akit a keresztség, a bérmálás és az Eucharisztia az egészen a keresztig alászálló Fiúhoz rendel, lealacsonyítja az ajándékba kapott communiót és hűtlenné válik hozzá, ha nem misszióként és diakóniaként éli azt.” Krisztus a létezés értelme. Krisztológia a relativizmus korában (Budapest 2002) 227-228. TEOLÓGIA 2006/3-4 159
