Teológia - Hittudományi Folyóirat 40. (2006)
2006 / 1-2. szám - KÖNYVSZEMLE - Kuminetz Géza: Tarjányi Zoltán: Az erkölcsteológia története és alapfogalmai (Morálteológia I.); Az Istennel való kapcsolatunk erényei (Morálteológia II.)
KÖNYVAJÁNLÓ M A szerző könyveiben nagy realitásérzékkel vázolja fel az erkölcsteológiai problémákat. Nemcsak a mai vezető erkölcsteológusok analíziseit ismeri és ismerteti, hanem a régiekét is. Ebben is józan ítélőképesség vezeti. Ha igaz ugyanis az, hogy az Egyház tanítása ugyanaz minden korban, úgy az egyes teológiai diszciplínáknak is alapvetően ugyanaz a mondanivalójuk, még akkor is, ha részben más terminológiát használnak. Ezért a recenzens számára igen nagy öröm volt látni a szerző tankönyveiben ezt a folytonosságot, amit elsősorban a régi klasszikus distinkciók ismertetésével mintegy újra tananyagként hozva ért el. Ezek a fogalmi analízisek ma is élnek, sőt egyre inkább ismét szükségünk lesz rájuk, épp a világos látás végett. Ebben az értelemben nem lehet beszélni zsinat utáni és zsinat előtti morálisról, mintha az új törölte volna a régit. Hanem hangsúlyok változásáról van esetleg szó, de nem tanbeli változásról. További érdeme ezeknek a tankönyveknek az, hogy ötvözni próbálják az egyes morálteológiai szisztémákat. Ha hihetünk Evetovics Kunónak, s miért ne higgyünk neki, a morálteológiát három alapvető módon dolgozhatjuk fel tudományos alapossággal: 1. Az egyes erkölcsi normák tételes felkutatása és összeállítása (pozitív módszer), 2. filozófiai és teológiai elvek alapján rendszerező módon (szisztematikus, skolasztikus módszer) és 3. a gyakorlati esetek megoldásából kiinduló, s ezek alapján rendszerező módszer (ez a kazuisztikus módszer). Maga Evetovics is e három módszer egyesítését tekinti e tudomány objektív és kiegyensúlyozott művelésének (vö. Evetovics Kunó: Katolikus erkölcstan I, Budapest, SZÍT 1940, 17. oldal). Ma talán ezekből a módszerekből leginkább a szisztematikus feldolgozás virágzik, s ez kissé háttérbe szorítja az egyes normák tételes kodifikálásának és magyarázatának jelentőségét, nem is beszélve a kazuisztikus feldolgozásról, melyet mintha elfelejtettek volna egyes vezető moralisták. Ha nem ismerjük pontosan, tételesen leírva, vagy ha lehet definiálva az egyes erkölcsi normákat, úgy aligha számíthatunk arra, hogy Isten népe követni fogja azokat. Ugyancsak, ha nem vesszük kellően komolyan az egyes kázusokat, s nem fordítunk elegendő figyelmet az azok analízise és alkalmazása során figyelembe veendő elvekre, úgy annak fő következménye a gyóntatási praxisunk, illetve a helyes ítélőképességünk csenevészesedése lesz. Taijányi professzor tankönyveiben ugyanakkor fellelhetjük azokat a gondolatokat, melyek az olvasót rávezetik a kazuisztika ismeretének, valamint alkalmazásának fontosságára. így, mikor úgy látja, hogy az általános elvek vázolása nem lesz elegendő egy-egy kényes eset pontos és helyes megítéléséhez, konkrétan meg is magyarázza az adott kázust. Ez egyébként egy régi logikából és ismeretelméletből vett elv. A részlegesből jutunk az általánoshoz, s az általánosból is csak akkor jutunk a részlegesre vonatkozóan helyes következtetésre (legalábbis a gyakorlati életben), ha korábban már bejártuk a részlegesből az általánoshoz vezető utat. Horváth Sándor O.P. terminológiája szerint ez a via inventionis (synthesis) és a via iudicii (analysis). Már csak egy van hátra a recenzens részéről, hogy gratuláljon a szerzőnek, s kifejezze abbéli reményét, hogy nemcsak az egyetemi hallgatóság, de minden érdeklődő örömmel olvassa majd ezeket a köteteket, mind a maga, mind pedig mások épülésére. Kuminetz Géza 110 TEOLÓGIA 2006/1-2
