Teológia - Hittudományi Folyóirat 39. (2005)
2005 / 1-2. szám - Ancsin István: Dráma és szabadság Hans Urs von Balthasar teológiájában
3. A VÉGES SZABADSÁG a) A véges szabadság monologikus pólusa A véges szabadság elemzését27, amelyet joggal nevezhetünk a legfontosabb antropológiai konstansnak, Balthasar azzal a megállapítással kezdi, hogy az már önmagában is ellentmondásosnak tűnik, mert mihelyt megörülhetne az ember saját szabadságának, máris korlátokba ütközik. Ezek a korlátok - fűzhetjük hozzá - sokszor épp mások szabadságában manifesztálódnak. Ha tehát azt mondjuk, hogy létezik szabadság, akkor hozzá kell tennünk, hogy ez a szabadság mindig valamire való relációjában létezik, illetve jön létre. A szabadság tehát egyszerre egy alap, amelyből kiindulunk, és cél, amelyet szeretnénk elérni. Balthasar is - miként Szent Ágoston, Aquinói Szent Tamás vagy Descartes - az evidens és megkérdőjelezhetetlen cogito-sum alaptapasztalatából indul ki. Ebben az önjelenlétben tudja az ember magáról egyrészt, hogy létező, másrészt, hogy nyitott minden létezőre és a valóság teljességére, a létre is.28 Ugyanakkor az ember tragikuma és naponta megélt drámája, hogy kénytelen megtapasztalni: ezt a nyitottságát egyetlen létező sem képes maradéktalanul betölteni. Balthasar elemzi az antik kor ide vonatkozó tanítását és megállapítja, hogy a gyümölcsöző kiindulópont már a kereszténység előtti gondolkodóknál - főként Platónnál és Arisztotelésznél - az önbirtoklás és az önmozgatás tapasztalatában van megjelölve. Arisztotelész ezen túlmenően hangsúlyozza, hogy a szabadság mindenfajta erkölcsösség alapját is jelenti. A sztoikusok számára a szabadság teljhatalom, hogy az ember önmagából kiindulva cselekedhessen, és önrendelkezéssel bírjon. Ennek az önmagunkból való cselekvésnek a képessége (autexousion), hogy önmagunk urai lehessünk (autokratos). Seneca szerint ez „az ember méltósága, királyi előjoga"29. Epiktétosz saját korán messze túlmutatva így fogalmaz: „Az ember csak akkor szabad, ha azt akarja, amit Isten is akar".30 A véges szabadságnak az a döntő jelentősége, hogy az Isten és az emberiség közötti keresztény dráma előfeltételét jelenti, csak az első évszázadok során vált egyértelművé, mert a kereszténységnek újra és újra meg kellett védenie saját tanítását az antik kor determinizmusával és fatalizmusával, valamint a gnoszticizmussal és a manicheizmussal szemben. Az egyházatyák számára az autexousion a véges szabadság kiindulópontját képezi, majd a következő lépésben kimutatják, hogy az ily módon létező szabadságnak a végtelen, isteni szabadság terében kell önmagát megvalósítania és erre kizárólag csak ebben a térben képes. Az egyházatyák természetesnek veszik továbbá, hogy az 27 Balthasar, miként a legtöbb teológiai kérdésben, a véges szabadság kérdésében is kevésbé analitikusan, mint inkább a szellemtörténettel (ezen belül is főleg az antik gondolkodókkal és az egyházatyákkal) való párbeszédben fejti ki álláspontját. 28 A cogito-sum Balthasar számára való jelentőségéről vö. BAUER, E. }., Hnns Urs von Balthnsar (1905-1988). Sein philosophisches Werk. In: Coreth, E. ua. (Hrsg.): Christliche Philosophie im katholischen Denken des 19. und 20. Jahrhunderts, Graz ua., 1990, Bd. 3: Moderne Strömungen im 20. Jahrhundert, 285-304, 293- 294. 29 TD II/l, 193. TD 11/1, 193. 7
