Teológia - Hittudományi Folyóirat 39. (2005)
2005 / 1-2. szám - Papp Miklós: A teológiai etika gyújtópontja a Hegyi beszéd hermeneutikai olvasatában
Tamás (Ágoston hatása alatt) az Újszövetség törvényét a Szentlélek kegyelmének nevezte, aki a hívők szívébe kiáradt. A Lélek tartja kapcsolatban a keresztényt a Szentháromsággal, a Lélek vezeti a reflexiót az Igazság felé. A Krisztusban elénk jövő erkölcsi többlet nem egy elérhetetlen ideál, hanem Lélekben odaajándékozott lehetőség a cselekvés számára. így a befogadott kegyelem mértékében képességet kapunk a határok kitágítására, az újabb és jobb cselekvésmódok és célok felfedezésére, a jobb mérlegelési standardok felállítására. Az ész eredendően nem leolvasó, hanem felfedező. Isten kegyelemszerű önközlése a Lélekben mindig teremtő: a keresztényeket képessé teszi a jobb alternatívák felfedezésére. A Krisztusban való élet impulzust és tartalmi behatárolást jelent a kutató erkölcsi ész számára. Nem új morális tan keletkezik, hanem a cselekvés új útjai tárulnak fel. Ez az új parancs, az új út a mindennapok erkölcsi életében talán nem nagyon látszik, de különös súlyával a határhelyzetekben, a konfliktusos szituációkban mutatkozik meg, a boldogságmondások is ezért elsősorban erről szólnak. A fordulat kiváltképpen ott mutatkozik, ahol a kényes kérdések felmerülnek. Minden erkölcsi erőbevetés értelmét a szenvedés és a halál fenyegetése árnyékolja be. A Krisztus-követés többlete éppen ott mutatkozik meg, ahol az ember eddig tehetetlenül állt a szenvedéssel és a halállal szemközt: Jézus halála és feltámadása a hívő minden élethelyzetébe befolyással van. A Szenvedő Szolga, a megfeszített Jézus Krisztus sorsát látva rekonstruálódik a keresztények etikai cselekvésének profilja: a szenvedés a cselekvés formájának jelenik meg, a kereszt balgasága az erkölcsteológia középpontjába kerül. A kereszt balgasága egy biztos vonatkozási pontot tár fel az etikai reflexió számára. A bölcsességi irodalom rendkívüli próba elé állíttatik, hiszen a gondolkodás addig ismeretlen hátraarca zajlik: a bölcsesség azonos jelentésű lett Krisztus halálába való belebocsátkozással. A Krisz- tusban-lét elkerülhetetlenül magán viseli a Hegyi beszéd feszültségeit, a keresztény egzisztencia elkerülhetetlenül magán viseli a Húsvét jegyeit. A szenvedés a világban és a világ miatt egyenesen keresztény egzisztenciállá lesz.63 Az antropológia így nemcsak előfeltétele a krisztológiának, hanem következménye is.64 Az erkölcsi cselekvés is ebben részesül: a jóság erőszakot szenved, jónak lenni ebben a világban „nem éri meg". Mégis azért tud másként cselekedni, mert már része van a feltámadásban, azért tud másként gondolkodni, mert a föltámadás magasságából látja a világot. A Hegyi beszéd és a Húsvét szabaddá tesz: a keresztény mer engedni, mer szenvedni, sírni, a jogérvényesítésről, rehabilitálásról lemondani, meri előre a nehezebb utat választani, mert amint Isten igazolta magát Krisztusának történetében, úgy reménye szerint ugyanez lesz érvényes minden egyes keresztény élettörténetére is. A Krisztusban-lét hátrahagyja a maga nyomait a teológiai etika tudományos szisztematizáló munkájára is: a nagypéntek a negatív teológia csúcsa, s ennek a tudományos szisztematizálásban nem szabad feledésbe merülnie. A teológus egyszerre köteles haladni a Titok felé, és egyszerre köteles csöndben maradni. A Titkot racionálisan meg kell közelítenie, ugyanakkor minden magabiztos abszolút rendszert, elsietett evidenciát meg kell kérdőjeleznie. A krisztusi etika tudományos szisztematizálásának el kellett indulnia, és tovább kell haladnia, abban a tudatban, hogy a Krisztusban feltá63 Szó sincs a szenvedést dicsőítő alapmagatartásról, inkább egy józan realizmusról, szellemi éberségről, az utolsó napra való éber feszültségről. 64 KASPER, W., Christologie und Antropologic, 205. 53
