Teológia - Hittudományi Folyóirat 39. (2005)
2005 / 3-4. szám - Dolhai Lajos: Ige és szentség Karl Rahner teológiájában
K. Rahner néhány példával is alátámasztja az iménti állítását. Először is a Tridentinum megigazulástanával. Amikor a zsinat leírja a megigazulás folyamatát (DS 1523-6; 1557-9) arra utal, hogy Isten ember felé irányuló önközlésének, illetve az önközlés egzisztenciális elfogadásának különböző fokozatai vannak. Ahogyan fokozatai vannak az elfogadásnak, ugyanúgy és ugyanazok a fokozatai a valóságot jelenvalóvá tevő Isten igéjének is. Az isteni szó „sűrűségének" és intenzitásának fokát, továbbá a meghirdetett ige megjelenítő erejét és hathatós jelenlétének biztonságát különféle mozzanatok együttműködése és megléte határozza meg, hiszen az isteni szó lényegéből következően „dialógikus szó", ahol az egyik partner az egyházban megjelenő Krisztus, a másik pedig az „ige hallgatója". Nemcsak közösségi, hanem az egyéni üdvtörténetben is mindkét tényező fontos. Fontos még a beszéd tartalma, az egyház elkötelezettségének mértéke, az igét hallgató és befogadó ember sajátos helyzete (vö. a szentségek mint sorsfordulók). Ezektől a tényezőktől is függ, hogy Isten egyházában megszólaló igéje milyen fokban és módon realizálódik üdvösségünk érdekében.33 Rahnertől szokatlan módon szentírási bizonyítékot is hoz állításának alátámasztására. Isten szava többféle minőségben jelenik meg a Szentírásban is. Elegendő, ha a következő kifejezésekre gondolunk: prófétai szót kimondani (Zsid 1,1), tanítani (2 Tim 3,16), inteni (1 Tim 4,13), oktatni (Tit 2,15), megemlékezni (2Tim 2,8), ítélni (lPt 4,5), tanúságot tenni (lTim 2,7), kimondani a szentségi igét, stb. A szakramentalitás elvének alkalmazása az Isten igéjére helyes és pozitív meglátás, de katolikus szempontból nem problémában. Csak akkor lehetséges, ha Isten igéjének üdvösségszerző szakramentális jellege nem sérti a szentségek sajátos üdvtörténeti szerepét, ha elégséges módon rámutatunk arra, hogy mi a különbség az ige és a szentségek hatékonysága között. Nem megfelelő megoldás az, mely szerint a szentségen kívüli ige ex opere operantis, a szentségben elhangzó ige pedig ex opere operato hatékony. Az opus operatum terminológia értelme ebben az összefüggésben nem nyilvánvaló. Nem elég, ha csak azt állítjuk, hogy ahol minden feltétel biztosítva van a kiszolgáltató és szentségfelvevő részéről, ott a szentség minden kétséget kizáróan kegyelmet közvetít. Tudomásul kell vennünk, hogy a szentségeken kívül is beszélhetünk olyan kegyelmi eseményről, amikor Isten kegyelme az ember érdeme nélkül is jelen van (vö. gratia preveniens). Továbbá minden kegyelmi esemény mögött a feltámadt és megdi- csőült Krisztus áll. Rahner a kérdés megválaszolásában az ekkleziológiai megoldást választja. Válaszának megértéséhez ismernünk kell sajátos egyházfogalmát. Számára az egyház több mint az Isten országát hirdető és szentségeket kiszolgáltató intézmény: „Krisztus egész üdvösségi műve reálprezenciában létezik az egyházban. Az egyház és szentségei ennek a valóságos jelenlétnek hordozói, hirdetői és reális foglalatai"?6 Az egyház lényege szerint maradandó jele annak a ténynek, hogy Isten nemcsak felajánlja kegyelmét, nemcsak közli önmagát, hanem „Isten véglegesen győztes kegyelmének jelenléte a világban" (uo.). Ez az egyház, mint az üdvösség egyetemes szentsége sokféle módon hirdeti Isten hatékony igéjét. Különösen is ezt teszi az élet határhelyzeteiben. Krisztus szándékát követve, az egyház az, amely meghatározza a szentségek rendjét, illetve hetes számát. Nyilvánvaló, hogy a szentségekben nem a hetes szám a lényeg, hanem az, amit az egyház a 35 Wort und Eucharistie, 328. 36 Kirche und Sakramente, 13. 117
