Teológia - Hittudományi Folyóirat 38. (2004)

2004 / 1-2. szám - Rokay Zoltán: A határtalan és a meghatározott szerepe az etikai érvelésben

c. A kozmosz és a lélek analógiája. A négy „elv"

Ily módon az első nekifutás holtversennyel végződik. Marad a második díj kérdése. Mi hasonlóbb a jóhoz? Az ész (froneszisz) vagy a gyönyör? Szókratész javasolja a határolt és határtalan megkülönböztetését a kérdés eldöntésének érdekében. Emlékeztet előbbi megállapítására, hogy mindaz, amiről csak mondhatjuk: „létezik, egyből és sokból áll, a határt és határtalanságot foglalja magában" (16D - vö. 23C). A kettő egymás nélkül nem létezhet, de az egyiknek elsőbbséggel kell rendelkeznie a másikkal szemben. Itt Platón a kozmológiával érvel (a kozmológiai elvek valójában metafizikaiak és logikaiak). „Platón az egész természetet a perasz és az apeiron két elemére osztja. Ez a két pólus: az ideális és a reális, az alak és az anyag. Csak a peraszt illeti az ouszia önmagában, a perasznak a hypokeimenonja az apeiron, a mé on. A pólusok érintkezésének eredménye a világ (27B: mikté kai gegenémené ouszia: kevert és keletkezett létező). Az alak tehát bár örökké létező, ránk nézve csak úgy válik észlelhe- tővé, csak úgy lehet physzisz, ha az anyagban születik meg. E szerint a természet a perasz és az apeiron összhangja, a normális élet, a hygieia, amint Platón mondja. Ezen összeköttetésnek teljes feloldása természetesen az elemek szétválását követeli, az eredeti elkülönültséget, azaz a létezés megszűnését, a halált: a viszonynak minden köny- nyebb jellegű megzavarása a létezésnek tökéletlen alakzataira vezet. Ezt a nagyszerű felfogást már most Platón a metafizikai spekuláció világából az etika légkörébe viszi át és ebből azután szükségszerűséggel következik az, hogy a két poláris érzéki érzelemnek minő lényeget és minő fokozatot tulajdonít."9

A könnyebb áttekintés célját szolgálja az alábbi „táblázat":

az apeiron (határtalan) a perasz (a határ)

a mikté, mint az ouszia (a lét, az előző kettő „keveréke", midőn a határ hozzájárul a határtalanhoz, s ebből jönnek létre a „dolgok")

a meghatározás, a kettő előző egyesülésének oka (aitia), ami nem lehet gyönyör, hanem csakis belátás (froneszisz) (vö. 27. köv.)

Az emberben a kozmosz analógiáját fedezhetjük fel. Az ész és belátás az okkal rokon, s így ő a határ oka, a gyönyör pedig határtalan (vö. 31A). A hitvány emberek az ilyen, hamis gyönyörökben lelik kedvüket, a jók viszont az igazakban (40C). Az „igaz gyönyör" pedig már valami meghatározott, a gyönyörhöz hozzájárul az „igaz" meghatározás. A „semmit sem túlságosan" (méden agan) - gnóma is csak a froneszisz által megszabott határ szempontjából érthető. Noha a tömeg az állatokkal érvel, midőn a gyönyörökről beszél (vö. 67B), az ember nagyobb örömmel választja azt, ami mértékkel bír, a mértéket, s ez az első és legfőbb kincs, amivel bírunk (vö. 66A). Gyönyörök származhatnak a rút betegségekből is - pl. a rüh, amit vakarás által gyógyítunk, s ez fájdalommal vegyes gyönyör10, hasonlóképpen, mint ahogyan tragédiák előadása köz9 „JANSEN", Platón és Demokritosz, in: Athenaeum 1895, 366-376; 367. (Továbbiakban: „Jansen".) Vö. SCHUHL, P.-M., Platon. Le Bien dans le Philébe, in: Aktén des XIV. Intemationalen Kongresses für Philosophic, Wien 1968, V., 419-422.

10 A vegyes gyönyör és a viszketés motívuma visszatér a Phaidonban (60B köv.).

79