Teológia - Hittudományi Folyóirat 38. (2004)

2004 / 1-2. szám - Bolberitz Pál: Az erkölcs metafizikai alapjai

nás tárgya lehet. „Id autem ad quod tendit appetitus est finis."12 A jó tehát a tökéletes lét (létező) mégpedig a célhoz való viszonyában. A dolog akkor és annyiban jó, ameny- nyiben működésének (operatio) célja mindenestül (simpliciter) tökéletes. Minden működés visszahat a működés alanyára és tökéletesíti azt. Az erkölcsi cselekvés tudatos és szabad működésnek tekinthető, amennyiben az etikai normához, mint célhoz viszonyul és így etikailag tökéletesíti a cselekvő alanyt. Minden dolog önmagában, on- tológiailag is jó - „secundum quid" (bizonyos szempontból) -, amennyiben megfelel belső céljának, vagyis olyan, amilyennek lényegi természete szerint lennie kell. Mindenestül azonban csak akkor lehet jó, ha „kilépve önmagából", más létezőkhöz való viszonyában és működésében is jó, azaz a tökéletes cél irányába tevékeny. Ebben az esetben mondjuk azt, hogy a dolog mindenestül (simpliciter), ti. a tökéletes célhoz való vonatkozásában jó. A cél ugyanakkor csupán „kiegészíti" a dolog „ön-célját", s így a dolog esetleges léte nyitott a cél felé, ami csak a tökéletes és szükségszerű lét lehet. Erről így ír Szent Tamás a „Summa contra gentiles" c. művében: „A létezőt feltétlen módon állítjuk, a jó pedig irányultságában áll fenn. Nem csak azért mondunk valamit jónak, mert eléri a célt, hanem - ha netán nem is éri el a célt, hanem csak ráirányul a célra, már ebből adódóan is jónak mondhatjuk."13 Letagadhatatlan a jó természetes vágya a létezőkben. A jóra való vágyakozást a távol levő jó szítja fel bennünk. A vágy (desiderium) a távol levő jóra való törekvés (tendentia). Ha a távol levő jó nem lenne számunkra jó, akkor nem vágyakoznánk utána. Szent Tamás szerint a „vágyakozás feltételezi a szeretetet és magában a szeretetben van megalapozva."14 Szeretet nélkül vágyról sem beszélhetnénk. Tudatunk a jót nem elvontan, hanem magunkhoz vonatkoztatva, „mint az én javamat" fogja fel. Azonban csak „az jó nekem", ami számomra conveniens (megfelelő), ugyanis valami közös természetűséget (connaturalitas) érzek a jóval. A vágyakozás mintegy leleplezi bennem az alapvető szeretetet (közös természetűséget) és „rokonságot" a megkívánt dologgal (s végső soron magával a léttel). Leginkább önmagámmal szemben ismerem fel ezt a közös természetűséget - miközben a vágyakozás aktusát gyakorlom -, s e közvetlen tapasztalatom alapozza meg a helyes önszere- tetet. Ugyanakkor viszont azt is észre kell vennem, hogy nem vagyok elég önmagámnak (hiszen esetleges létező vagyok), s szükség van más javakra is, hogy átmeneti gyógyulást szerezzek esetlegességem sérüléseire. Az önszeretet viszont annyira közvetlen tapasztalásom, hogy csak ehhez viszonyítva, ennek mértéke szerint tudom szeretni a más javakat is.

Minden létező aktivitásának gyökere tehát ama törekvés, hogy azzá legyen, amivé lényege (természete) szerint lennie kell. Ez az önmegvalósulás (a személytelen létezőknél) és önmegvalósítás (a személyes létezők esetében) teszi lehetővé a létezők sajátos létmódjának kialakítását. Ugyanez a szempont nyújt magyarázatot a lét aktivitására, arra, hogy a létezőket ne csupán statikusan, hanem dinamikusan is szemléljük. A szeretet végül is a létezők aktivitásának gyökere, s ez nem más, mint a tökéletességre való törek12 Vö. St. THOMAE Aquin., In Metaphy, II. u. 179. „Az, amire a kívánság irányul, a cél."

13 Vö. S. C. G. 3,20. „inter partes": „Eus enim absolute dicitur, bonum autem etiam in ordine consistit: non enim solum aliquid bonum dicitur, quia est obtinens finem, sed etiam si nondum ad finem pervenit, dummodo sit ordinatum in finem, ex hoc ipso dicitur bonum."

14 Vö. S. C. G. 4,19 c.

5