Teológia - Hittudományi Folyóirat 38. (2004)
2004 / 1-2. szám - Dolhai Lajos: A bűnbocsánat szentsége a szentségi üdvrendben
nat szentsége a Krisztushoz való hasonlóság sajátos megnyilvánulása, amely a ke- resztségben létrejött Krisztus hasonlóságtól valamelyest különbözik. L. Scheffzyk szerint a bűnbánat szentsége „egyesülést jelent azzal a Krisztussal, aki engesztelőként és vezeklőként alávetette magát a bűn ítéletének. A bűnbánat drámájában tehát nem kisebb történik, minthogy a bűnös csatlakozik a helyettesítő elégtételt adó, szenvedő Krisztushoz."40 Tehát, a postbaptesimalis metanoiának vannak egyedi sajátosságai, amelyek feltárása a teológia feladata. Az egyházatyák „keserves keresztségnek" nevezték, hiszen ez a szentség mindig feltételezte a bűnbánó különleges együttműködését. A zsinat óta leginkább az ekléziológiai vonatkozást hangsúlyozzuk, de egyetérthetünk Scheffczyk- kel abban, hogy a krisztológiai szempontokról sem feledkezhetünk meg. A hit és a ke- resztség által már Krisztushoz kapcsoltuk az életünket. A bűnbánattartásban pedig Krisztus melletti döntésünket megújítjuk abban a világban, mely a bűn világa. Ha felfedezzük ezt az összefüggést, akkor manapság is „a gyónásban a keresztségen alapuló Krisztushoz tartozás bűntől fenyegetett világunk körülményei között való növekedésének és érésének szentségi ajándékát ismerhetjük fel, mely keresztény életünk nélkülözhetetlen segítője."41 Nyilvánvaló, hogy a katolikus teológia a két szentség közötti különbözőséget42 is hangsúlyozza. A különbözőség a szentségi jel természetéből adódik. A különbözőséget látjuk már a szentségi jelben szereplő személyekben is. A keresztségben a szentség felvevője a megtérő/bűnbánó ember, aki Krisztus érdemére bűnbocsánatban részesül, a gyónásnál pedig a keresztség után bűnbeesett keresztény akar visszakerülni a ke- resztség által elnyert kegyelmi állapotába. A bűnbánat szentségében a szentségi jelet a bűnbánó és a gyóntató együtt hozzák létre, a bűnbánó cselekedeteinek (bánat, bűnbevallás, elégtétel) lényeges szerepe van a szentségi jelben, a keresztség esetében a megtérő ember szerepe nem annyira hangsúlyozott, hiszen a „víz és a Szentlélek által" születünk újjá. A keresztség szentségét nem lehet megismételni, a bűnbánat szentségének lényege pedig éppen a megismételhetőség. A bűnbánat szentségének, sajátos kegyelme az is, hogy ebben a szentségben is megnyilvánul a keresztség szentségi karaktere, a hívek keresztségben gyökerező általános papsága, mégpedig aktív módon. Általános papságuk révén a hívők a szentségnek nem csupán passzív alanyai, hanem szereplői is, hiszen együttműködnek létrejöttében. Együttműködésük abban áll, hogy „töredelmes szívvel az Egyház ítélete alá vetik bűneiket" (PO 5). A keresztség eltörölhetetlen jegye nemcsak valami lefoglaltságot jelent, hanem felhatalmazást, küldetést az Egyház közösségén belül. Jelen esetben arra, hogy mint az Egyház bűnbánó tagja látható módon is nyilvánítsák ki, hogy nemet mondunk a bűnre és a Krisztushoz való hasonlóságukat meg akarják újítani. Ezt azt jelenti, hogy a keresztség tartalmát a hívőnek mindennap meg kell élnie: hinnie kell, hogy valóban meghalt a bűnnek, és nagylelkű harcot kell vívnia a bűnök és a bűnre vezető hajlam ellen. A megkeresztelt számára a bűn ellentmondás, valami rendellenes dolog. „Tekintsétek magokat úgy, hogy meghaltatok a bűnnek... Ne adjátok át tagjaitokat a bűnnek" (Róm 6,11-12), fi40 A bűnbánat szentségének sajátos üdvözítő hatása, in: Communio 1996/3,69. 41 Uo. 66. old. 42 A reformátorokkal szemben, főként Luther sajátos tanítása miatt, ezt a kérdést a zsinat kiemelten is tisztázta; vö. XIV. ülés, 1551, A bűnbánat és a keresztség szentségeinek különbözősége: DS 1671-1672. 28
