Teológia - Hittudományi Folyóirat 38. (2004)
2004 / 3-4. szám - Gárdonyi Máté: Az első itáliai szemináriumok jellegzetességei
merült a rend részéről, hogy lemond a szeminárium vezetésének megtisztelő, ám igen sok konfliktussal járó feladatáról, ám végül mégis jezsuita kézben maradt az intézmény. Carlo Borromeo (Borromei Szt. Károly, Milánó érseke: 1560-1584), IV. Piusz pápa unokaöccse, a „trienti püspökidéül" szintén a jezsuitákra bízta az 1565-ben megnyitott első milánói szeminárium irányítását.15 Ez magától értetődőnek tűnt, hiszen az ifjú bí- boros-nepos éppen a jezsuita atyák hatására „tért meg", azaz lemondva kúriai pozíciójáról kézbe vette egyházmegyéje irányítását. A szeminárium ügyében azonban igen hamar nézeteltérés alakult ki közte és a rend között, ami abból eredt, hogy a bíboros tudatosan felvállalta a Tridentinum által ráruházott püspöki felelősséget, s ennek alapján teljes felügyeletet kívánt gyakorolni a szeminárium felett. Mivel jogi szemlélete és gyakorlatiassága minden apró részletre kiterjedt, a jezsuiták viszont, mint önálló kongregáció nem voltak hajlandóak lemondani autonómiájukról, az érsek inkább az általa alapított egyházmegyei kongregációra (Szent Ambrus Oblátusai) bízta a papnevelde vezetését. Borromeo szemináriumában együtt éltek a fiatalabb és idősebb növendékek, a házi iskola azonban csak a két grammatikai és a két humanisztikus osztályt ölelte fel, mert a filozófiai és a teológiai kurzust az idősebb papnövendékek a jezsuita kollégiumban (Brera) látogatták. A bíboros a szeminárium nevelési programját illetően is megtartotta a jezsuita elveket, bizonyos helyi sajátosságokkal.16 Mivel a legtöbb szeminárium-alapító püspök a félszigeten, de az Alpokon túl is a milánói szeminárium szabályzatát tekintette mintának, joggal beszélhetünk „Borro- meo-féle" papnevelési modellről, aminek azonban jezsuita gyökerei kétségtelenek. Ugyanakkor a püspökök papnövendékeik képzését előszeretettel bízták más papi kongregációkra, jelesül a szomaszkaiakra és az oratoriánusokra is. A milánói minta nyomán létrejött szemináriumokban a teológiai stúdium felölelte a dogmatikát, a morálist, a szentírástant, a kánonjogot és a homiletikát, a kisebb egyházmegyei intézményekben azonban a képzés csak a dogmatikára, a morálisra és kevés liturgikára korlátozódott. A jezsuita vezetésű iskolákban viszont olaszt, görögöt és latint is tanítottak. A „Borromeo-féle" szemináriumok által közvetített papi ideál igen gyakorlatias, már- már bürokratikus vonásokat mutatott, hiszen a leendő plébánosok elé a lelkiismeretes hivatalvezetést, az egyház javainak gondos kezelését, az iskolaügy kézben tartását és az erkölcsök felügyeletét állította követelményként. A „Borromeo-féle" papnevelési modell további fontos jellegzetessége akkor tűnik elő, ha az intézmény struktúráját összehasonlítjuk a XVII. századi francia gyakorlattal. Az úgynevezett École franchise megteremtői a helyi alapítású papi kongregációk voltak, mindenekelőtt a szulpiciánusok, az eudisták, az oratoriánusok, a doktrináriusok és a lazaristák.17 E szemináriumoknak két típusa terjedt el: voltak belső iskolával vagy egyetemek mellett létesült kollégium-szerűek, s voltak olyan konviktus-szemináriu15 Rimoldi, A., Le istituzioni di s. Carlo Borromeo per il clero diocesano milanese. in: La Scuola Cattolica 93(1965) 427-458. 16 Dell'ORTO, U., L'educazione nel seminario maggiore di Milano nella testimonianza di due Zibaldoni del Settecento. in: Annali di storia dell'educazione e déllé istituzioni scolastiche 7: I seminari neH'Europa modema 1563-1789. (M. Marcocchi - L. Pazzaglia) Brescia, 2000.131-166. 17 MEZZADRI, L., San Vincenzo de'Paoli e i seminari, in: Annali di storia dell'educazione e déllé istituzioni scolastiche 7: I seminari nell'Europa modema 1563-1789. (M. Marcocchi - L. Pazzaglia) Brescia, 2000. 89111. 143
