Teológia - Hittudományi Folyóirat 38. (2004)
2004 / 1-2. szám - Thorday Attila: A bűnvallomás és vezeklés rendkívüli formái a középkorban
„Minden hívő férfi vagy nő, aki eljutott esze használatára, őszintén gyónja meg minden bűnét saját papjánál, legalább évente, és lehetősége szerint végezze el a neki kirótt elégtételt. Továbbá - legalább húsvétkor - tisztelettel vegye magához az eukarisztia szentségét, hacsak nem ésszerű indítéknál fogva a papja kötelezte, hogy egy időre tartózkodjék a szentáldozástól. [...] E rendelet be nem tartása miatt élőként nem léphet a templomba, holtként nem kaphat keresztény temetést. Ezen üdvös határozatot hirdessék ki rendszeresen a templomokban, nehogy valaki arra hivatkozhasson, hogy nem volt tudomása e rendeletről. [...] Ha valakit igaz indíték vezet arra, hogy bűneit egy másik papnál vallja meg, előbb kérjen és kapjon engedélyt arra saját plébánosától, máskülönben annak nincs felette oldó-kötő hatalma"}7 E rendeletet a Tridenti Zsinat annyiban pontosította, hogy legalább a súlyos, vagy halálos bűnöket köteles megvallani, és azt is kimondta, hogy ki-ki a saját plébánosánál vagy káplánjánál köteles gyónni, vagy attól engedélyt kapva más papnál is elvégezhette évi szentgyónását. A IV. Lateráni Zsinattól kezdve tehát a súlyos vezeklés helyett a feloldozás kapott hangsúlyt, az elégtétel szimbolikus aktussá vált olyannyira, hogy majdan a Tridenti Zsinatnak azt kellett hangsúlyoznia, hogy a bűnnek megfelelő penitenciát továbbra is ki kell szabni. Az újkorban a nyilvános vezeklés próbaidejének átugrása folytán a megtérésre nem volt meg a liturgikus keret: ha a bűnös még a szentségekhez való j árulása előtt, magányos „előkészülete" során nem bánta meg a bűnét, nem tett őszinte „erős fogadást", akkor nem mindig talált alkalmat a megtérésre azon rövid párbeszéd alatt, amely közte és a gyóntató pap között lefolyt. De a szentségek liturgiája nem elszigetelt valóság, hanem szervesen illeszkedik az egyház közösségi hitéletének eleven egészébe. A Tridenti Zsinat hatására megújuló katolicizmus a katekézis, a vasárnapi prédikáció, a népmissziók, a háromnapos lelkigyakorlatok koszorújába foglalta a „jó gyónást", és így pótolta azt, ami magában a szertartásban hiányzott.17 18 17 In: Concilium Oecumenicorum Decreta, EDB 1991, 245 18 Vö. Alszeghy Z., A gyónás, Tkk III/7, Róma 1978,32. 100
