Teológia - Hittudományi Folyóirat 37. (2003)
2003 / 3-4. szám - Bolberitz Pál: A döntés szabadságának kérdése Aquinói Szent Tamás filozófiájában
líti meg a szabadság fogalmát. Arisztotelésznél a szabadság az akarat aktusa. A szabadság nála döntést4, vagyis hatékony akarást jelent, s e fogalomtól a Filozófus világosan elválasztja a „boulesis" fogalmát, mely nála nem hatékony akarást jelent. Jóllehet Arisztotelész különbséget tesz az értelem és akarat aktusa között, hiszen pozitíve állítja, hogy az értelem felismer és választ, míg a döntés az akarathoz tartozik, mégsem választja el világosan az akarat aktusát a spontaneitástól, s ezért szemlélete inkább intellektualistá- nak tűnik ebben a kérdésben. Mai jelentésében úgy tűnik, hogy a sztoikusoknál merül fel először a szabadság, úgy, mint az akarat szabad aktusa (liberum arbitrium) és individuális jellege, ami tagadásba veszi az akarati aktus előre-meghatározottságát. A görög „autexouthion" fogalma, amit latinul a „liberum arbitrium"-ként fordítottak, valójában „önmagunk irányítását", vagy az „önmagunk feletti uralmat" fejezi ki. A hellenizmus korának másik jelentős filozófiai iránya, az epikureizmus szintén „szabadságpárti" volt, amennyiben az ember szabad választását és döntését védelmezte a fatalizmussal, vagyis a végzet előre meghatározott determinizmusával szemben. A kereszténység a szabadság témakörében új nézőpontot jelenített meg, nevezetesen a természetfölötti hit (fides supernaturalis) és az isteni gondviselés (providentia divina) összefüggésében. Az ókori egyházatyáknál már megjelenik az isteni gondviselésről szóló tan5, mégpedig perszonális összefüggésben a pogányok aperszonális gondviselés-tanával szemben, hiszen ők valamiféle személytelen isteni gondoskodásban hittek. Az egyházatyák továbbá úgy vélték, hogy az ember szabadsága az isteni lényegből való, pontosabban az isteni szabadságból (ami azonos az isteni lényeggel) való részesedés. Boéthius szerint a szabadság nem az akaratban, hanem az értelemben lelhető fel, hiszen az ember az akarat ítélete alapján tekinthető szabadnak.6 Aquinói Szent Tamás közvetlen szellemi elődei, pl. Canterbury Szent Anselmus, voluntarista álláspontot képviselt ebben a kérdésben, mivel - a szabadságról tárgyalva - e fogalom erkölcsi jelentésére helyezte a hangsúlyt. Anselmusszal ellentétben Petrus Abelardus - úgy tűnik, hogy - intellektualista szemléletet képviselt, akárcsak Boéthius. Abélard úgy gondolja, hogy a szabad akarat az ítélet aktusában lelhető fel. A XII. század nagy keresztény gondolkodója Clairvaux-i Szent Bernardus, a szabadság három formájáról tárgyal. Különbséget tesz a nyomorúságtól való szabadság (libertas a miseria), ami a jövő felé tekint, a bűntől való szabadság (libertas a peccato), ami a szenteket jellemzi, és a szükségszerűségtől való szabadság (libertas a necessitate) között, ami viszont sajátosan Isten szabadságát jelöli. Szent Bernardus szerint a szabadság a lélek sajátos képessége, és nem pusztán az értelemhez, nem is pusztán az akarathoz, hanem mindkettőhöz tartozik. Mintegy őt követi Petrus Lombardus szabadságról kialakított nézete, amikor azt vallja, hogy a szabad akarat mind az értelem, mind az akarat aktusa.7 Az előbbi rövid áttekintésből láthatjuk, hogy a középkori skolasztikusoknál a szabadság kérdése a következőképpen merül fel: Vajon a szabad akarat az értelemben vagy az akaratban lelhető fel? A kortárs intellektualisták úgy vélték, hogy e képesség az értelemben, míg a voluntaristák azt tartották, hogy az akaratban nyugszik. 4 „Proairesis." 5 Vö. „pronoia." 6 Vö. „liber, de voluntate iudicium." 7 „Et facultas rationis et voluntatis." 84
