Teológia - Hittudományi Folyóirat 37. (2003)
2003 / 3-4. szám - Sánta János: Ludwig Feuerbach ateista humanizmusa, mint kísérlet az istenkeresés megválaszolására
és hogy miért éppen a kinyilatkoztatás és az egyház tud magyarázatot adni az ember legégetőbb kérdéseire.28 A transzcendenciát a vágyakra és az ösztönökre vezeti vissza, azt viszont nem gondolja végig, hogy a vágyak és az ösztönök önmagukban nem képesek arra, hogy meg is tervezzék és megteremtsék az általuk létrehozott képek és formák értelmét. A vallásos tapasztalat nem maga találja ki tárgyának alapját, hanem felismeri azt.29 Feuerbach elismeri az emberiség egyetemes vallásos készségét, azt azonban nem látja be, hogy képtelenség lenne az egész emberiséget egy általános tévedés áldozatának tekinteni. Továbbá a vallásfilozófia illetékességi körét is túllépi, amikor a vallásélmény objektív értékét kétségbe vonja, ugyanis a filozófia „a priori" nem fogadhatja el, de nem is tagadhatja Isten valóságát.30 Nyilvánvaló, hogy ezzel kapcsolatban is eléggé felszínre kerül a Hegeltől átvett idealista világszemlélet, amely lehatárolta és egy zárt rendszerré tette Feuerbach szellemiségét is. Feuerbach, mivel a vallás kérdését teljesen emberi eredetű problémakörnek tekinti, a megoldást is kizárólag szubjektív szinten tartja kivitelezhetőnek. Azt azonban nem veszi észre, hogy a vallásos aktus nemcsak egy antropológiai sajátság, hanem lényegében már válasz egy szólításra, ugyanis az istenségnek való elkötelezettség nem valamiféle monológ az ember részéről, hanem egy kétirányú folyamat, egy dialógus, ahol Isten a kezdeményező.31 Elismeri az egyes ember végességét, de azt már tagadja, hogy ezt a végességet éppen azáltal tudjuk felismerni, hogy van valamiféle fogalmunk a végtelenről is. Egy véges létező már eleve csak a végtelenhez fűződő kapcsolatában érthető meg és helyezhető el.32 Megállapítható, hogy a vallást kivetítésként értelmező feuerbachi valláskritika tartalmilag nem más, mint a hegeli valláskritika megfordítása. Ami Hegel rendszerében az isteni valóság tükröződése, az Feuerbachnál az ember realitásának kivetítése. A vallási fogalmak kétségtelenül emberi kivetítések, de abban már nincs igaza Feuerbachnak, amikor azt állítja, hogy ezek egyáltalán nem felelnek meg a valóságnak. Semmiképpen sem tartható az az álláspont, hogy az ember ugyan a vallás alkotója, de a vallás egyáltalán nem alkotója az embernek.33 A kivetítés-elmélet egyoldalú hangoztatásának tapasztalata mellett figyelmet kell szentelnünk arra is, hogy milyen hiányosságai vannak az egyén-közösség viszony feuerbachi megfogalmazásának. Feuerbach állandóan harcol az individuum ellen, függetlenül attól, hogy Istent vagy az egyes embert szemléljük így.34 Az egyes személyben nem lát mást, mint egy attribútumot, amely vég nélküli tördelése a teljes emberi lényegnek vagy természetnek.35 Meggyőződése, ellentétben a keresztény tanítással, hogy az emberi természet nem is28 Vö. Nyíri, A filozófiai gondolkodás fejlődése, 357-358. 29 Vö. Halder, La religione come atto fondamentale..., 195. 30 Vö. Hardy, Vallásbölcseleti bevezetés, 149-150. 31 Vö. Seckler, ü concetto teologico di religione, 222. 32 Vö. Halder, La religione come atto fondamentale..., 194. 33 Vö. Nyírj, A filozófiai gondolkodás fejlődése, 358. A szerző szerint amint a matematika nem azonos a természet folyamataival, bár megfelel nekik, ugyanígy a vallási kivetítés sem azonos a „tárgyával", mégis valamilyen módon arra utal. Mindez azt mutatja, hogy a tudatunk struktúrái és a tapasztalati világ rendszerei között alapvető rokonság, megfelelőség van. A kivetítés helyessége tehát nem cáfolja a visszatükröződés lehetőségét. 34 Vö. Passadore, II Cristo ateo in Feuerbach, 201. 182
