Teológia - Hittudományi Folyóirat 37. (2003)
2003 / 3-4. szám - Rózsa Huba: Pentateuchus - vallástörténet - üdvtörténet
A Pentateuchus-kutatás a 70-es évek közepétől Az okmányelmélettel kapcsolatban sohasem hiányoztak a kritikus hangok. Kezdettől fogva voltak kutatók, akik kétségbe vonták az okmányok illetve források megkülönböztetésére alkalmazott kritériumok megbízhatóságát, vagy az egyes okmányok létezésének minden kétséget kizáró bizonyíthatóságát (főként az Elohistáét10) a Pentateuchus szövegéből. Kérdések merültek fel a Jahvista okmány egységét illetően is.11 A Pentateuchus-kutatás 70-es évek közepétől kibontakozó új irányait az okmányelmélet modelljének teljes elutasítása jellemzi. Ugyanakkor a forma- és hagyománytörténeti modellel kapcsolatban pedig kétségbe vonják, hogy a szájhagyomány írásbeliség előtti fejlődésének igazolhatóan bármilyen szerepe lenne a Pentateuchus kialakulásában. A kritika új szakasza nyitányának azokat a rövid egymásutánban megjelent monográfiákat tekintik, amelyeknek szerzői R. Rendtorff, H. H. Schmid és }. Van Seters egyenesen kétségbe vonták a Pentateuchus forrásainak (elsősorban a salamoni korban keletkezett Jahvistának) létezését, és egy új modell kidolgozásának szükségét, vallástörténeti és irodalomtörténeti szempontból a Jahvista újrafogalmazását vetették fel.12 Hagyomány- és redakciótörténet az okmányok illetve források teljes elutasításával (R. Rendtorff, E. Blum) R. Rendtorff R. Rendtorff elfogadta a hagyomány történeti megközelítést és M. Noth megállapításait a Pentateuchus nagy témáiról, amelyek a hagyományok kristályosodási pontjai voltak, elutasítja viszont az okmányok létezését.13 Álláspontja szerint az okmányelmélet által a Pentateuchusban feltételezett több párhuzamos, és az egymást követő redakciók során egybedolgozott elbeszélésfonal (J-E-P) létezése nem igazolható. A teljes Pentateuchust átfogó és az egész hagyományanyag egységben látását feltételező redukció csak a hagyomány történet viszonylag késői szakaszában mutatható ki. A Pentateuchus hosszú hagyományfolyamat eredménye, amelynek kezdete a száj- hagyomány, s ebben is legkisebb egység az elbeszélés. Ezeknek a vizsgálatára azonban nem tér ki, mert szerinte a Pentateuchus kialakulásának folyamatában a nagyobb egységek szerepének van döntő jelentősége, amelyek a különböző korú és műfajú hagyományanyagot integrálták. R. Rendtorff elveti azt az álláspontot, amely a Pentateuchus elbeszélésanyagának jelentős részét ősi hagyománynak tulajdonítja és eredetüknek korai időpontot jelöl meg. Ezeknek a nagyobb hagyományegységeknek meghatározásánál a M. Noth 10 Pl. Volz, P., - Rudolph, W., Dér Elohist als Erzahler - ein lrrweg dér Pentateuchkritik?, Bzaw 63, Berlin 1933; Rudolph, W., Dér „Elohist" von Exodus bis Joshua, Bzaw 68, Berlin 1938 11 Több kutató szerint a J két forrásból jött létre, amelyeket id. R. Smend (1912) J1 és J2-nek jelöl, őt követte W. Eichrodt (1916) és H. Holzinger (1922), míg O. Eissfeldt (1922) a J‘-et „laikus forrásnak" (Laienquelle: L), G. Fohrer (1964) pedig „nomádnak" (N) nevezte. 12 Rendtorff, R., Das überlieferungsgeschichtliche Problem des Pentateuch, Berlin-New York 1976; SCHMID, H. H. , Dér sogenannte Jahwist, Zürich 1976; Van Seters, J., Abraham in History and Tradition, New Haven 1975. 13 Rendtorff, R., Das überlieferungsgeschichtliche Problem des Pentateuch, Bzaw 147, Berlin-New York 1976. 154 =
