Teológia - Hittudományi Folyóirat 37. (2003)
2003 / 3-4. szám - Rokay Zoltán: Rendszerelmélet - ember - vallás
nak, ami tapasztalati, szociológiai valóság, s a metafizikai a priori helyét foglalja el, hiposztazálva önmagát.- A rendszerelmélet alkotója és nem csak megfigyelője az ember; noha nem lehet egyértelműen kiértékelni, hol kezdődik és hol ér véget az ember társadalmi meghatározottsága, „az ember" nem fikció. Ezt ugyan elméletileg nehéz kimutatni, de a tapasztalat egyértelműen ezt látszik alátámasztani (elméletben és gyakorlatban is- a mindennapi életben, ha nem is Luhmann műhelyében).- A „rendszer" nem teszi fölöslegessé és lehetetlenné az embert, s nem bénítja meg- ha determinálja is erkölcsileg/etikailag értékelhető döntéseit, tettei, magatartását. Bármilyen korrupt a rendszer, azon belül mégis felmerül a személyi felelősség és döntés lehetőségének kérdése. Amíg ez így van, nem fölösleges az etika, amely az emberi méltóságból indul ki, és azt célozza.- Az (élet) értelmének kérdését nem rákényszerítik az emberre, hanem ember-voltában gyökerezik, még akkor is, ha a rendszerelmélet erre immanens választ ad, vagy önmaga segítségével tagadja.-Nem gondolom, hogy a rendszerelmélet veszélyes lenne a vallás és az egyház szempontjából141, s elfogadható a transzcendencia és immanencia, mint a vallás kódja; a kettő kapcsolata mindenféleképp problematikus, ha nem is a „vallási tapasztalat" közvetlen területén, de a „megfigyelő" pozíciójából történő igehirdetés és teológia szempontjából. Ezt a nehézséget nem lehet maradéktalanul kiküszöbölni, különösen nem a rendszerelmélet felől elvárt formában. Ám a rendszer és a rendszerelmélet nem a kinyilatkoztatás és a vallás kizárólagos megfigyelője, s ezért elgondolható, van értelme analóg módon beszélni a kinyilatkoztatást illetőleg (lásd példabeszédek és hasonlatok).- A kinyilatkoztatásról szóló tanítás csak akkor lesz körkörös, ha figyelmen kívül hagyjuk a kinyilatkoztatás tartalmát. Nem minden hermeneutikai érvelés feltétlen „circulus vitiosus"; két tényező ekvivalenciája is elgondolható (transzcendencia - immanencia).- A teodicea-probléma: az istenhit reflexiójából származik minden hit és hitvallás próbaköve a hívő élet, amelyet nem lehet eltávolítani a „rationale obsequium"-ból, s amely relatív függ és relatív független a megrázkódtatásoktól, tekintet nélkül arra, hogy a Leibniz-féle teodiceát Kant óta (legkésőbb) mindenütt fenntartással fogadják. - A teodicea-kérdés akkor lesz igazán sürgető, ha Istent „megfigyelőnek" minősítjük (a rendszerelméletben) és a teológusok az ördöggel együtt (Teufel und Theologen) a megfigyelő Isten megfigyelőjévé minősülnek.- A teodicea-kérdés „agyonhallgatása" a megfigyelő legzseniálisabb megfigyelőinek korlátolt voltát bizonyítja, ami nem utolsó sorban abból származik, hogy a megfigyelő és a megfigyelő megfigyelői, mint környezet szintén a rendszerhez tartoznak. Ami azonban fontosabb és lényegesebb: a vallás nem utólag teremt kapcsolatot az erkölccsel; az erkölcs a kinyilatkoztatásnak és a hívő életnek nélkülözhetetlen tartalmát alkotja, s a hit csak a hívő élet, a vallás csak a vallásos élet által válik értelmessé és óv az öncélú okoskodástól. 145 141 Vö. Reese 96.
