Teológia - Hittudományi Folyóirat 36. (2002)
2002 / 1-2. szám - Bolberitz Pál: Cusanus, az egység filozófusa
ragadja meg mintegy meghaladva a tér- és időbeliséghez kötött gondolkodás logikai szabályait, mert amíg az értelem (ratio) a szembenálló pólusok egyikét tagadja és a másikat állítja, addig az ész (intellectus) a szembenálló mozzanatokat egyszerre tagadja mind diszjunktív, mind együttes értelemben. Ám ez a megragadás (vagy szellemi intuíció) nyelvileg nehezen fejezhető ki, mert a nyelvi kifejezés inkább az értelem (ratio), és nem annyira az ész (intellectus) képessége. Az intellectus - nyelvi szempontból nézve - inkább a fogalom és kijelentés jelentéstartalmát sugallja, míg a ratio inkább az állítást hangsúlyozza. Cusanus ezt a jelenséget is matematikai szimbólumokkal kívánja megvilágítani. Például, ha egy háromszög egyik oldalát a végtelenig meghosszabbítjuk, akkor a másik két szára az előbbivel „egybeesik", illetve a végtelenben a háromszög és az egyenes ellentéte „feloldódik", és megvalósul a „coincidentia oppositorum". Vagy ha a kör átmérőjét a végtelenségig - mindkét irányba - kiterjesztjük, akkor a kör íve (és görbülete) mintegy „egyenessé" válik, és egybeesik az átmérővel, pontosabban az „egyenes átmérő" és a „görbülő körív" ellentéte a végtelenben egybeesik (vö. coincidentia oppositorum). Persze Cusanus - az értelem és az ész megismerő képessége különbözőségének illusztrálására - csak metaforikus értelemben használja a matematikai szimbólumokat, hiszen tudja, hogy a matematikai és metafizikai végtelen (a mennyiség és a lét végtelensége) nem azonosak egymással.8 Cusanus ismeretelméleti gondolatait, melyeknek körvonalait a „De docta ignorantia" című művében vázolta föl, még részletesebben tárgyalja az „Idióták" címet hordozó munkáiban, illetve a „De venatione sapientiae" c. írásában. E dialógusokban különbséget tesz a „tanult" és a „tanított" ignorantia között, és - újra hangsúlyozza a „De docta ignorantia" elveit - rámutat arra, hogy a józan ész kérdésfeltevései a valóságra vonatkozóan, helyes vezetéssel és oktatással, fölfedik a valóság érthető szerkezetét, jóllehet az emberi elme az igazság kutatásában és keresésében sohasem nyugszik meg. Az igazságot azonban - ahogy a „De coniecturis" c. művében vallja - mindig csak megközelítésekkel érhetjük el. Az ismerő elme - amint kései művében, a „De non aliud"-ban írja -, a részből mindinkább az egész felé tör, míg végül eljut a tökéletes definitió-hoz, ami Isten „meghatározása". Isten - nézete szerint - önmaga definitió-ja, mert nála „nagyobb", általánosabb nemfogalom (genus) nem létezhet, Isten tehát „nem más, mint nem más".9 Isten meghatározása esetén azonban mégsem beszélhetünk tautológiáról, mert Isten fölötte van e logikai törvényeknek, hiszen ő mind a logikai, mind az ontológiai rend végső, transzcendentális lehetőségi feltétele. Vagyis Isten mint a lét végső metafizikai egysége az, ami a megismerés során az alany és a tárgy egységre törekvését és a megismerés egységét (rendjét) kifejező definiálást lehetővé teszi mint a „definíciók definíciója". 8 A metafizikai végtelen abszolút értelemben vett végtelen. A matematikai végtelen pedig csak fikció, mivel a mennyiség áttekinthetetlenül sok halmaza nem „csaphat át" a valóságos végtelenbe, ami ti. a mennyiséget kizárja magából, mivel lényegéhez tartozik a megszámlálhatatlanság (vö. De docta ignorantia 1,12), ám mindkettő alkalmas eszköz lehet a metafizikai teológia igazságainak megvilágítására. 9 Vö. De non aliud: „Non aliud est non aliud quam non aliud". 5
