Teológia - Hittudományi Folyóirat 36. (2002)
2002 / 1-2. szám - Dolhai Lajos: Az Eucharisztia az évközi idő áldozás utáni könyörgéseiben
melyet az Eucharisztia teológiai természeténél fogva nem emel ki annyira mint a Eucha- risztia liturgiája. Az Eucharisztia nemcsak Krisztust teszi jelenvalóvá számunkra, hanem már most, itt a földön bekapcsolt a megdicsőiilt Krisztusnak, a Főnek az Atya előtti örök liturgiájába. Eszkatológikus jellege alapján a liturgia abból ad elővételezést (prae- libatiót), amit majd örökké élvezhetnek a választottak a mennyben. Hittel valljuk, hogy az Eucharisztia megünneplése hatékonyan segíti a keresztény ember átalakulását Krisztus szándéka szerint. Imádkozunk is azért, hogy „ez a magunkhoz vett szentség alakítson minket szent Fiad képmására" (27. vas.). Ez azért lehetséges, mert a szentáldozás által az „isteni élet részesei lettünk" (28. vas.), és az Eucharisztia megerősít minket, hogy Krisztusban és Krisztus által Istennek tetsző módon tudjunk élni. Erre azért van szükségünk, hogy „az örök dicsőségben társörökösei legyünk Krisztusnak" (20., 26. vas.), akihez a hit és keresztség által hozzákapcsoltuk az életünket. Nyilvánvaló, hogy a postcommunio nem beszél a kenyér és a bor átváltozásának misztériumáról, hanem csak arról, hogy az Eucharisztia kegyelme képessé és alkalmassá tesz bennünket arra, hogy megváltoztassuk életünket, hogy „mindenben tetszésedre éljünk" (21. vas.), s így Szent Pállal elmondhassuk „élek ugyan, de nem én, hanem Krisztus él bennem" (Gál 2, 20). Ezek az imádságok hangsúlyozzák mély, benső átalakulásunk és megújulásunk szükségességét és lehetőségét, hiszen „a szentáldozás gyógyító kegyelme" megszabadít bűneiktől, és elvezet minket a jóra (10. v.). A szentáldozás „áthatja testünket és lelkünket" (24. v.) és megújítja mindkettőt (26. v.). Hitvallásszerűen is ismételten megjelenik a megújulás gondolata ezekben a könyörgésekben: „Tested és véred áldott tápláléka megújít minket, Urunk" (12. v.); hogy „éltető kegyelmed erejéből mindig boldogan szolgáljunk neked." (3. v.). Hitbeli tapasztalataink alapján azt is megvalljuk, hogy bennünket, akiket az Isten a mennyei misztériumokba beavatott, „átvezet a régiből az új életbe" (16. v.). Krisztus az Eucharisztia megünneplésekor nemcsak megvendégel bennünket, hanem áldozatát is jelenvalóvá teszi. A postcommunio természetéből következik, hogy elsősorban a szentmise lakoma jellegét állítja elénk, de vannak utalások a szentmise áldozat jellegére is (17., 26., 33. vasárnapok). Az évközi 17. vasárnapon így imádkozunk. „Istenünk, magunkhoz vettük ezt a mennyei szentséget, szent Fiad szenvedésének örök emlékét...". Az oráció eredeti latin szövege a „memoriale" szót használja, mert a szentmise nem csupán egy hálás megemlékezés (memoria) a golgotái áldozatról. Az Eucharisztia megünneplése áldozat, mert jelenvalóvá teszi a keresztáldozatot: az anamnézis (a múltat a jelenbehozó megemlékezés) és epiklézis (Lélekhívás) által jelenvalóvá is válik, amiről megemlékezünk. Az Eucharisztia a Krisztusban hívők egységének jele és eszköze. Már Szent Pál apostol is figyelmeztet bennünket erre az igazságra: „Mi ugyanis sokan egy kenyér és egy test vagyunk, mivel mindnyájan egy kenyérben részesülünk" (lKor 10,17). Az egyházatyák63 szerint az Eucharisztia anyaga is utal erre a gondolatra: amint a sok búzaszemből egy kenyér lesz, és a sok szőlőbogyóból a bor, úgy lesznek eggyé mindnyájan az Egyházban, 63 Vö.: KROSNICKI, T.A., Ancient patterns in modem Prayer. (Studio sui fond sul vocabolario e sulla dottri- na delle 414 „postcommunio" del nuovo Messale Romano), Catholic University of America Press, Washington 1973. 25
