Teológia - Hittudományi Folyóirat 36. (2002)
2002 / 3-4. szám - Dolhai Lajos: Vocabularium eucharisticum az évközi idő könyörgéseiben
tott áldozati adományt"50 bemutatunk. Sőt az egyik oráció a liturgikus szolgálatot is kifejezetten „munus"-nak nevezi (munus nostrae servitutis).51 Összefoglalóan azt kell mondanunk, hogy a felajánló könyörgésekben az Egyház adományokat ajánl fel az Istennek, hogy kifejezze tiszteletét és hódolatát Urának, és főként azt kéri az Egyház Urától, hogy fogadja el ezeket az adományokat. Visszatérően találkozunk két jellegzetes kéréssel. Az egyik, amely Isten tetszését kéri (placare), a másik pedig azt reméli, hogy Isten elfogadja ezeket az adományokat a mi üdvösségünkre. Az áldozás utáni könyörgésekben a szó főleg csak egyes számban fordul elő, többes számban mindössze csak két alkalommal. Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy a szó itt szinte mindig Krisztus testét és vérét jelenti, amely mint lelki táplálék megerősíti és megújítja a keresztény embert, s ezt az ajándékot Isten jóságának köszönhetjük. Tanulságos és sokatmondó számunkra, hogy ezekben az imádságokban nem találkozunk az „adok-kapok" gondolattal. Az ember önként ajánl fel valamit Istennek, és amit az üdvözítő Isten ad nekünk, az minden esetben ajándék. Az Isten nem „köteles" a mi ajándékunkat viszonozni. Csak egy kivétel van, az évközi idő 20. vasárnapja, amikor így imádkozunk: „Istenünk, fogadd el áldozati adományunkat, amelyekben dicsőséges csere valósul meg számunkra: felajánljuk a tőled kapott földi ajándékokat, és megnyerünk téged magadat." A Sacramentarium Veronense-ből (n. 98) került át ez a könyörgés a legújabb misekönyvbe, tehát nem új megfogalmazás. Az egyházatyák korában még jól ismert gondolatnak, a „csodálatos csere" (commercium admirabile) szoteriológiai alapelvnek a megjelenése ez liturgiánkban.52 4. AZ OBLATIO Az oblatio azon liturgikus alapfogalmak közé tartozik, amelynek megértése fontos az Eucharisztia teológiája szempontjából. Nyilvánvaló, hogy leginkább a felajánlási könyörgésekben találkozhatunk vele.53 A főnév az offerro, offerre igéből származik. Jelentése egyértelmű: ajánl, felajánl, eléje visz. A klasszikus latinban nem létezik ez az ige és a belőle származó főnév, Cyprianus leveleiben találkozunk vele először (Epist. 34,1). Tíz alkalommal találkozunk a főnévi formájával (oblatio), tíz alkalommal pedig az igével (obferre). Ennek megfelelően kétféle jelentése is lehet: Jelentheti egyrészt a felajánlást mint cselekményt, másrészt a felajánlott adományt. Mint más latin szavak esetében is, a -tio suffixum valami cselekményre, eseményre utaló képző. Egyes számban inkább az eseményre, többes számban a felajánlott adományokra utalószóként szerepel. A szó utalhat a felajánló személyre is (1. v.: tuae plebis oblatio, 22. v.: sacra semper oblatio), de 50 33. évk. vas., super oblata: oculis tuae maiestatis munus oblatum; vö. a magyar fordítás tehát nem egészen helyes, hiszen a szót az áldozati adomány értelmében fordítja. 51 Vö. 4. évk. vas., super oblata; sajnálatos módon a magyar fordítás itt sem megfelelő. 52 A karácsonyi éjféli mise super oblata-ja is tartalmazza ezt a gondolatot: „hogy az itt megvalósuló titoza- tos csere által eljussunk Üdvözítőnk dicsőségére, akiben emberségünk már egyesült az istenséggel". 53 Lásd a Schnitker-Slaby szótár szerint (1683-1688) az oblatio 104 alkalommal szerepel a misekönyben, abból csak egyszer nem az euchologiában, 77-szer a super oblatákban, 14-szer az I. kánon „Hanc igitur" imádságában, ötször a kánon más helyein, 2-2-szer prefációkban, a postcommuniókban és az Exultet- ben, és egyszer egy kollektában. 152
