Teológia - Hittudományi Folyóirat 36. (2002)
2002 / 3-4. szám - Bolberitz Pál: Szabadság és felelősség
nak megfelelően cselekszik (mert pillanatnyi vágya vagy érdeke ezt kívánja) akkor vétkezik vagyis bűnt követ el. Mind a jó, mind a rossz fogalmának, illetve a helyes (erkölcsös) cselekvés felismerésének feltétele az erkölcsi ismeret. Az ember csak alap törekvési szinten „tudja", hogy mi az igazság vagy mi a jóság. Nem elégedhet meg olyan általános törvény-jellegű megállapításokkal, hogy „az igazat ismerni kell", továbbá „a jót meg kell tenni, a rosszat el kell kerülni". Ezért az ember „tanuló lény". De amint az igazságra iskolában tanítják, úgy az erkölcsös cselekvés során sem hagyatkozhat spontán felismeréseinek és vágyainak követésére, hanem erkölcsi nevelésre is szüksége van. Fontos, hogy ismerje az erkölcsi értékeket és az erkölcsös cselekvés szabályait (törvényeit) továbbá igényli a mintákat, vagyis a követendő és utánozható erkölcsös magatartás emberi példát. Ez utóbbi azért is fontos, nehogy az elméleti erkölcsi ismeret megvalósíthatatlan eszményként lebegjen előtte, hanem inkább arra sarkallja, hogy maga is aszerint éljen, s így emberhez méltóan boldog legyen. Itt kell néhány szót ejtenünk az emberi méltóság helyes fogalmáról. Az emberi méltóság az ember lényege. Az emberi méltóság szerinti élet az ember lényegiségének megfelelő magatartás. Ám felmerül a kérdés, hogy mit értünk az ember lényegén? Erre a kérdésre - különféle értelmezési szinteken - több választ is lehet adni, s mindegyik hordoz magában valami részigazságot. Általános vélekedés napjainkba, hogy az emberi méltóság szerinti élet a humánum (emberiesség)-ban van megalapozva. Ez a felfogás a 18. század óta terjedt el Európából és ma a polgári demokratikus rendszerek általánosan elfogadott erkölcsi és jogi értékrendje. Ám az, hogy mit kell érteni emberiességen „emberségen", azt rendszerint nem elvontan körvonalazzák, hanem megelégednek a közvélemény, illetve a közmegegyezés ítéletével. Ezzel nem is lenne baj, ha a közmegegyezés és a vele összefüggő közvélemény erkölcsi kérdésekben mindig és minden esetben csalhatatlan és tévedhetetlen biztossággal és bizonyossággal el tudná dönteni, hogy mi a jó és mi a rossz, mi az erény és mi a bűn. Csakhogy a tapasztalat sokszor nem ezt mutatja (gondoljunk csak a média véleményt formáló manipulatív hatására). Csupán érdekességként jegyezzük meg, hogy amikor az emberi méltóságot védő olyan világszervezetek mint az ENSZ vagy az UNESCO megfogalmazta a maga chartáját és egyesek kifogásolták, hogy a szövegben miért nem szerepel az Isten szó, akkor nem a keresztény örökséget hordozó népek képviselői hiányolták ezt, hanem az iszlám országok küldöttei. Ezek a küldöttek helyesen mutattak rá a lényegre, holott épp a magukat kereszténynek vallóknak kellett volna ezt megtenniük. Ha nincs Isten, akkor ugyan mivel alapozzuk meg az emberi méltóság értékét? A kereszténység tanítása ugyanis azt hirdeti, hogy az ember nagysága teremtettségében van és abban, hogy lelke Isten képmása és a Szentlélek temploma a teste. Továbbá, hogy Jézus Krisztus minden ember megváltója és megtestesülésével megszentelte az emberi testet. Az emberi méltóság végső alapja, hogy nem a magunké, hanem a teremtő, megváltó és megszentelő Isten tulajdonai vagyunk. Az emberi méltóságot - még ha a kétezer éves keresztény kultúrörökség morzsáiból összerakva sok szépet is mondanak el róla - nem egy gyökereitől megfosztott és sokféleképpen értelmezhető általános „humánum" adja meg, hanem inkább az ember Istenhez való tartozása biztosítja. Amikor az ember erkölcsi cselekedeteit minősíti akkor nem „külső" (jogi), hanem „belső" (lelkiismereti) fórum előtt áll. Önmaga (és felkért tanácsadás esetén mások) tetteit a következő szempontok szem előtt tartásával kell mérlegelnie. Először is meg kell 133
