Teológia - Hittudományi Folyóirat 36. (2002)
2002 / 3-4. szám - Bolberitz Pál: Szabadság és felelősség
a totalitárius társadalmak, melyek pusztán „egy", általuk az emberekre kényszerített választási alternatívát kínálnak föl). A szabadság nem öncélú képessége az akaratnak, s ezért nem önmagáért van. A szabadságot nem önmaga minősíti, hanem a cél aminek elérésére irányul. A liberalizmus tévedése abban leledzik, hogy a szabadság öncélúságát sugallja. Ezért nagyon fontos, hogy a szabadság gyakorlásának irányát megszabjuk, máskülönben a szabadság szabadossággá fajul, ahol a céltalan (vagy merőben öncélú) korlátozásoktól szabadulni akaró kapkodás bontakozik ki, melynek következtében az önös érdek lesz a szabadság egyetlen tárgya és célja. Sokszor elhangzik az egyoldalú kijelentés: „Az én szabadságom határa a másik ember szabadsága". E jól hangzó szlogen azonban csak akkor igaz a gyakorlatban, ha az emberek közti esélyegyenlőség nem csupán elméleti (jogi), hanem gyakorlati (erkölcsi) értelemben is megvalósul. Mind ennek azonban az a feltétele, hogy minden ember tökéletesen önzetlen, nagylelkű és humanizmusa nem ismer határokat. Ám ez az elméleti elvárás a gyakorlatban csődöt mond, hiszen nem a mennyországban, hanem a földön élünk, ahol a jó mellett jobban érvényesül a bűn és az önzés és még egyetlen társadalmi-politikai rendszernek sem sikerült neveléssel vagy erőszakkal olyan „új embert kovácsolnia", aki már nem is ember, hanem angyal. Bizony az élet épp azt támasztja alá, hogy „esélye" annak van, aki erősebb a gyengénél és elméletileg ugyan mindenki szabad (a demokratikus jogállamban), de kikerülhetetlenül vannak (és lesznek) mindig a szabadok mellett még szabadabbak és „legszabadabbak", akik - ha jogilag nem is bizonyítható módon - mindig korlátozni fogják a gyengébbek esélyeit és szabadságát. Az erkölcsös élet sohasem befejezett, mindig van „kinnlevősége", amit „be kell hozni". Az erkölcsi eszmény szerinti életre folyvást nevelődni kell, s ebben az önnevelésnek igen nagy szerepe van, hiszen minden nevelés csak annyiban hatékony, amennyiben a szabad önneveléshez tudást, példát és erőt képes nyújtani. Az erkölcsi eszmény szerinti élet a legfőbb jóval egyesülő és azzal összhangban kibontakozó élet. Az ember szellemi törekvése végtelen és tökéletes értékre irányul, annak normái szerint kíván élni, s csak ez illik az emberi méltósághoz. A döntési szabadság teljessége az, amikor az ember nem elégszik meg pusztán a részleges javak spontán (és tudatos) autonóm akarásával, hanem ugyanígy a szellemi, legtökéletesebb értékre irányul, mintegy „felülmúlva" önmagát. Ám ez az „önfelülmúlás" (transzcendencia) épp azért lehetséges, mert a legfőbb jó maga is transzcendens személyes valóság, akit vallási nyelven Istennek nevezünk. Egyedül Isten az, aki erkölcsi törvényt adhat az embernek és egyedül az O színe előtt tudja az ember erkölcsileg felelősnek magát (erről a lelkiismeretünk is tanúskodik). Szabad az az ember és csak az él felelős életet, aki a részjavakat nem végső célnak, hanem pusztán eszköznek tekinti a legfőbb jó eléréséhez (amit a halál után sem veszíthet el) továbbá úgy használja a múlandó javakat, hogy el ne veszítse közben az örökkévalókat. A szabadsággal szorosan összefügg a felelősség. Csak az felelős, aki cselekedetét ténylegesen (vagy feltételezhetően) szabadon hajtotta végre. Manapság igyekeznek az emberek kibújni a felelősség alól, miközben folyvást szabadságjogaikra hivatkoznak. Ez valószínűleg azért van így, mert széles körben elharapódzott a materialista emberszemlélet, mely tagadja az emberben a szellemiséget, illetve, ha beszél is ún. lelki tevékenységekről, azt mindenestül az anyagi-biológia adottságoktól teszi függővé. Van kollektív és individuális felelősség. A kollektivizmus az egyéni felelősséget igyekszik áthárítani a 131