Teológia - Hittudományi Folyóirat 35. (2001)
2001 / 1-2. szám - Erdő Péter: Az Egyház és az anyagi javak: A II. Vatikáni Zsinat tanítóhivatalának alapelvei az egyházi törvénykönyvben
nem zárja ki az isteni jogot sem. A ius divinum (isteni jog) kategóriáját ugyanis a hatályos CIC is ismeri és elfogadja16. Sőt, az isteni jog, a kánonjoggal foglalkozó teológiai irodalom csaknem egyhangú meggyőződése szerint, az Egyház jogrendjének szerves része, még ha nincs is kánonba foglalva (kanonizálva)17. így a hatályos CIC alapján kétféle terminológiai választás tűnik lehetségesnek: 1) Vagy azt mondjuk, hogy az Egyház jogrendjében léteznek természetes személyek és jogi személyek, s ez utóbbiak között két kategória különböztethető meg: azok a jogi személyek, amelyek az isteni jog alapján léteznek, vagyis az erkölcsi személyek, és azok a jogi személyek, amelyeket az egyházi hatóság hozott létre. 2) Vagy azt mondjuk, hogy az Egyház jogrendjében teljes jogi hatással a személyek három kategóriája különböztethető meg: a természetes személyek, az erkölcsi személyek és a jogi személyek. Ez esetben felmerül a kérdés, hogy létezik-e valamilyen különbség az erkölcsi személyek jogképessége és a jogi személyek jogképessége között. Úgy tűnik azonban, hogy a jogban, amint ezt Gaetano Lo Castro ragyogóan összefoglalja, gyakorlati szempontból, vagyis a működésük szempontjából az erkölcsi személy és a jogi személy közti különbségtételnek semmilyen hatása nincs18. Arra, hogy az erkölcsi és a jogi személyiség hatásai gyakorlatilag azonosak a CIC- ben, jó példa lehet éppen az 1254. k. 1. §-a, amely elismeri a Katolikus Egyház számára azokat a vagyonjogi képességeket, amelyek a jogi személyeket jellemzik (vö. még 1257. k. 1. §). Természetesen itt is meg kell vizsgálnunk, hogy az Egyháznak ez a képessége közvetlenül gyakorolható-e, vagy csupán belső hivatalos jogi személyei útján19. Azt a javaslatot, hogy mondják ki a kánonban: az Egyház „különböző jogi személyeiben" alanya a vagyoni jogoknak, az előkészítő munkák során elutasították, mert ebből a megfogalmazásból kétség támadhatott volna magának az Egyháznak mint olyannak e képessége felől20. A Katolikus Egyház ezt a képességét általában közjogi (hivatalos jogi) személyei által gyakorolja, ezek azonban nem birtokolják azt mindig teológiailag szükségszerűen21, mint maga az Egyház. Összefoglalva megfigyeléseinket az 1254. k. 1. §-ával kapcsolatban, megállapíthatjuk, hogy a jelenlegi szöveg bizonyos fejlődést jelent az 1917-es CIC 1495. k. 1. §-ához képest, amennyiben csak a Katolikus Egyházat említi és nem beszél a Szentszékről és így világosabban teológiai és általános jellegűnek tűnik. Még ha egyes elméletek, amelyek a korábbi szöveg alapját képezték, különösen az Egyházról mint tökéletes társaságról szóló tan, túlhaladottnak tűnhetnek is, a dolog maga a II. Vatikáni Zsinat tanítóhivatalában megújult alapra talált, s ez, például mindenfajta totalitárius államban22, mindig i« Vö. 22. k.; 24. k. 1. §; 1059. k.; 1075. k. 1. §; 1163. k. 2. §; 1156. k. 2. §; 1290 k.; 1692. k. 2. §. 17 Vö. ERDŐ, Teológia dei diritto canonico 156-157. 18 G. LO CASTRO, Commentario al can. 113, in Comentario exegético al Código de Derecho Canónico, dir. A. MARZOA-J. MIRAS - R. RODRIGUEZ-OCANA, Pamplona 1996. I, 773. 19 DE PAOLIS, 1 beni temporali della Chiesa. Canoni preliminari 19 («la Chiesa cattolica in quanto tale non é di fatto neppure soggetto di dominio di beni»). 20 Communicationes 12 (1980) 395 (»Consultoribus haec formula non placet sive quia per verba „in suis personis iuridicis" exsurgit dubium num Ecclesia qua talis habeat tale ius...«). Vö. M. MARCHES1, La Santa Sede e i beni ecclesiastici, in I beni temporali Chiesa. XXII Incontro di Studio Passo della Mendola - Trento 3 luglio - 7 luglio 1995, a cura dei Gruppo Italiano Docenti di Diritto Canonico (Quaderni della Mendola 4), Milano 1997,118-120. 2' Uo. 22 Vö. HEIMERL - PREE, Handbuch des Vermögensrechts 55, ,n 1/11. —= 28 =-----
