Teológia - Hittudományi Folyóirat 35. (2001)
2001 / 1-2. szám - Dolhai Lajos: Az Eucharisztia és a bűnbocsánat szentsége
3. A TRIDENTI ZSINAT TANÍTÁSA A két szentség közötti kapcsolatról a tridenti zsinat két összefüggésben is tárgyalt. 1551-ben, a XIII. ülésszakon, amelyen a zsinat az Oltáriszentségre vonatkozó határozatokat foglalta össze, all. kánonban kijelenti, hogy „azok, akiknek lelkiismeretét halálos bűn nyomja, még ha tökéletesen meg is bánták, ha van gyóntató, szükségképpen előtte végezzenek szentségi gyónást" (DS 1661). A zsinat nem akarta kijelenteni, hogy a szükségesség isteni jogon alapul; megelégedett annak állításával, hogy Egyházunk szokása alapján ez nyilvánvaló („ecclesia consuetudo deciarat").38 Azon kívül sehol sem definiálja a „halálos bűn" fogalmát; de a megnyilatkozásokból kielemezhető, hogy olyan bűnt ért alatta, amely az embert „a bűn szolgaságába és az ördög hatalmába" átadja (DS 1668), „kizár az Isten kegyelméből", „a harag fiaivá és Isten ellenségeivé" tesz (DS 1680). Ugyanakkor már ez az ülésszak is megemlíti azt, hogy az Eucharisztia „orvosság, amely kigyógyít bennünket a mindennapi vétkektől, és megőriz bennünket a halálos bűnöktől" (DS 1638). Nem szabad tehát elfelejteni: az Eucharisztia eltörli a bocsánatos bűnöket, és megelőzi a súlyos bűnök elkövetését, amint a tridenti zsinat előbbi szövege is tanítja. Napjaink teológiája szerint ez (a halálos bűnök elkövetése) nem olyan gyakori a hívő ember életében, mint ahogy azt régebben gondolták. Ezért alakult ki a morálteológiában a halálos és súlyos bűn megkülönböztetése. Az Újszövetségi Szentírás ismételten beszél arról a lehetőségről, hogy a keresztény ember súlyos bűn által elszakad Krisztustól, és így letér az üdvösség útjáról (Jn 15,6; Róm 11,20; lKor 9,27), de az ilyen esetet természetellenes és rendkívüli dolognak tartja (vö.: Róm 8,19, ljn 5,18). Lélektanilag is nehéz elképzelni, hogy a hivő ember gyakran követne el olyan bűnt, amellyel elveszítené az Isten kegyelmét, és Isten ellenségévé válna. Inkább csak arról van szó, hogy az áteredő bűn következtében „botladozva járunk" a Krisztust követő keresztény élet útján. Nem tudunk egészen úgy élni, ahogyan azt Krisztustól tanultuk. Az ilyen magatartást viszont a hagyomány alapján csak „bocsánatos bűn"-nek nevezhetjük. Nemeshegyi P. szerint, ha a megtérést az „optio fundamentális" (alapbeállítottság) megváltozásának gondoljuk, akkor nehéz elképzelni, hogy a keresztények életében gyakori dolog az, hogy „életük folyamán számos ízben az egyik állapotból a másikba, ide- oda változzanak".39 A bűnbocsánat és az Eucharisztia viszonyának más szempontjairól is nyilatkozat a tridentinum. A szentmise áldozat jellegéről tanítva (1562, XXII. sessio) kijelenti, hogy a szentmisének „engesztelő" értéke is van (DS 1753), sőt részletezve is rámutat arra, hogy „ezen áldozattal az Úr kiengesztelődik, megadja a kegyelem és a bűnbánat adományát, elengedi a vétkeket és a legnagyobb bűnöket is" (DS 1743). Ez utóbbi megfogalmazás nagyon jelentős, hiszen azt állítja, hogy az Eukarisztia által az Isten megbocsátja bűneinket, nemcsak a bocsánatos bűnöket, hanem még a „legnagyobb bűnöket is" (vö.: crimina et peccata etiam ingentia dimittit). Már a klasszikus magyarázat szerint is ez az állítás nem veszélyezteti a bűnbánat szentségét, ill. a szentségi gyónást. Az igaz, hogy az Isten irgalma az Eucharisztia által is megbocsáthatja bűneinket, de csak tökéletes bánat esetében. A tridenti zsinat kifeje38 DS 1647. 39 NEMESHEGYI E, ]ó az Isten, TKK Róma, 1981,105. 19
