Teológia - Hittudományi Folyóirat 35. (2001)
2001 / 3-4. szám - Budaházy Gábor: A keresztény bölcselet kezdeteinek filozófia háttere: a középplatonizmus
tarkhosznál pedig48 ízisszel látszik azonosulni. Más helyeken49 viszont úgy van lefestve, mint irracionális létező, melynek feladata a démiurgosz „felébresztésére" szorítkozik. A figura helyzetében való habozás oka úgy tűnik, a középplatonizmus újabb jellegzetes eredményéből következik, amely azonban nem az Oakadémiából származik, hanem inkább a sztóából: ez pedig az első és a második isten közti különbségtétel, külön- böztetés a tökéletesen transzcendens, önmagát elgondoló lény, és a démiurgikus alak között. A késő platonikusok - Antiókhosztól kezdve - átvették saját rendszerükbe a sztoikus logoszt, mint istennek a világban tevékeny aspektusát, majd amikor újra alkalmazni kezdték a transzcendens-anyagtalan első princípiumot50, akkor két valósághoz jutottak: alapvetően a Timaiosz-beh démiurgoszhoz, és az Állam-beli Jóval meg a Parmenidész-beli Egy-e 1 azonosíthatóhoz. A platonikusok közül Philón a különbségtételt inkább mint Isten és Logosza közti különbséget állítja fel51, de a későbbi platonikusok: Apuleius52, Numéniosz53 és Alkinoosz már két megkülönböztetett istent tételez fel, melyek természetesen mindketten szellemiek, ám közülük egyik teljes nyugalomban van és önmaga felé fordul, míg a másik mozgásban van, és kifelé irányul, felfelé és lefelé egyaránt tekintve. Némely neopüthagoreusok54 tovább mennek, és isteneknek vagy „egyek"-nek egyfajta triádját tételezik fel csökkenő sorrendben, talán a második platóni levél különös szakaszából, a 312e-ből merítve az inspirációt, valamint minden valószínűség szerint Parmenidész második részében található első három hipotézis metafizikai értelmezéséből. Bármely esetet tekintjük is, a triás harmadik tagja mint a világlélek jelenik meg, úgyhogy az alapvető metafizikai elgondolás érintetlen marad. Az alapvető létezők mellett a platonikus kozmosz telve van alárendelt közvetítő lényekkel, daimónok fajaival, melyeket Alkinoosz röviden a 15. fejezetben vázol fel. A daimónok természetére vonatkozóan nagyjából két elmélet létezik: az egyiket statikusnak nevezhetnénk, a másikat dinamikusnak, és a középplatonizmusban mindkettőnek voltak képviselői. Alkinoosz úgy tűnik, inkább az előző csoporthoz tartozik. Xenokratész már a régi akadémiában kidolgozta a daimónok közvetítő természetének tanát Platón alapján55, azt geometriai kifejezésekkel kifejezve. Itt a daimónok mintegy a világmindenség állandó (statikus) tartozékai, ám viszonyuk a testükből kiszabadult lelkekkel - a rendelkezésre álló anyag alapján - tisztázatlan. A másik alternatívát Plutarkhosz és Apuleius képviseli56, mely szerint a daimónok valójában lelkek, vagy mint amelyek a lét hierarchiáján lefelé vagy felfelé igyekszenek, vagy mint amelyek a napban való teljes megtisztulás és megistenülés felé tartanak, vagy a földi meg48 Főleg a de Iside et Osiride előszavában, és ugyanezen munka 372e részében. 49 Például de Is. et Os. 369 kk szakaszban, némileg ellentétbe kerülvén az előszóban említettekkel. Alkinoosszal való összehasonlításhoz vö. a Didaszkalikosz 10. fejezetét. 50 Ez a tendencia Alexandriai Eudórosztól és a későbbi gondolkodóktól kezdve jelenik meg. 51 Philón erős monoteizmusa miatt érzi erre indítva magát. 52 De Plat 1. 6.193. 53 Fr. 12; 16. 54 Itt főként Gádeszi Moderatusra és Numénioszra kell gondolni. 55 Lakoma 202e-203e. 56 Utóbbi főleg a de Deo Socratis-ben. 9
