Teológia - Hittudományi Folyóirat 34. (2000)
2000 / 1-2. szám - Kovács Dániel: A személy megismeréséről
Teológia 2000. 1-2. szám KOVÁCS DÁNIEL A személy megismeréséről Kísérlet a hit - szeretet - remény filozófiai rekonstrukciójára Bár a hit-szeretet-remény klasszikus tárgyalási helye a teológia, mert teológiai to- poszként ismertek (mint ún. »természetfölötti« avagy »teológiai« erények, amelyek ember és Isten viszonyában jelentkeznek), mégis a következőkben ezek filozófiai re- konstrukciójára teszünk kísérletet. A hit-szeretet-remény hármasságát úgy értelmez- zük, mint a »személy« valóságával szembeni ״tárgyilagos" viszony dimenzióit, illetve a »személy«-nek nevezett entitás megismerését eredményező kommunikatív-kölcsö- nős viszony szellemi összetevőit. A »SZEMÉLY« FOGALMA ÉS MEGTAPASZTALÁSÁNAK FORRÁSA Az összes létező közül egyedül az embert mondjuk ki »személy«-nek. Bár az em- bér személy-volta kortársaink számára magától értődő, a kultúra történetében sem a fogalom, sem gondolati tartalma nem mutatható ki folyamatosan. A latin »persona« szó kezdetben a színész által viselt maszkot jelentette, amely a szereplő jellegzetes vo- násait domborította ki, majd szerepet jelölt, bizonyos tulajdonságok individuális együttesét jelentette. - Amit a »személy« kifejezésen manapság értünk, az teljes mér- tékben a zsidó-keresztény tradíció gyümölcse. A görög-római kultúra kimagasló alakjai nem a személyiségükkel emelkednek ki, hanem azzal, hogy a klasszikus emberkép valamely jellegzetes vonását valósítják meg eminens fokon. A kortársak szemében nem személyiségek, hanem bizonyos erény gyakorlásának és megvalósításának mintái, az ember általános lényegének egy-egy vonását ragyogtatják fel. Nem egyéniségük a döntő, hanem tettük, amelyet a közös- ség példaértékűnek tekint, ezért mintaként állít önmaga és a következő generációk elé. Az egyén ״személyisége" szinte beleolvad a műbe, a példaszerű cselekvésbe, amely, bár ő hajtja végre, nem az ő autonóm cselekvése, mert modern értelemben nem ő a szer- zője; hiányzik ugyanis e szerzőség emberi alanya - a »személy«. A hős többnyire is- teni parancsot vagy a végzet rendelését hatja végre hol tudatosan, hol nem-tudatosan. Az antikvitás és a modernitás emberi-individuum felfogásának különbözőségét így fogalmazhatjuk meg a legvilágosabban: míg az antik hős valami általánosan emberit valósít meg mintaszerűen - s hogy mi számít ״általánosan emberi"-nek, az végső so- ron isteni rendelkezéseken nyugszik -, addig az újkori ember akkor érzi magát sze- mélynek, ha önmagát valósítja meg mint »én«-t, mégpedig nem csupán tudatosan, hanem a felfokozott reflexivitás által hevített büszke öntudattal, kizárólagos jogot for- máivá annak meghatározására, hogy ki valójában e megvalósítandó »én«. Az antik- vitás embere valamely általános mintához igazodik és e minta konkrét megvalósítá—= 10 =
