Teológia - Hittudományi Folyóirat 34. (2000)
2000 / 3-4. szám - Puskás László: Gondolatok az orosz ortodox egyház 20. századi történetéről
es számú feljegyzést, amelyet Sztálin sajátkezű szignójával hagyott jóvá, mivel e so- rok szerzője is egy ukrán KGB-tábornok - mai nevén SzBU-tábornok - 1994-es kijevi publikációjából ismerte meg tartalmát).50 Vegyük szemügyre a szovjet hatáskörbe került, és így bizonyos értelemben az Orosz Ortodox Egyházzal is közvetlenül érintkező Görögkatolikus Egyházakkal kap- csolatos adatokat. Cipin az egyházi élet fontos eseményeként jelzi az 1946-os Ívovi zsinatot. ״A nagy honvédő háború alatt a korábban Rómával egyesült unitus papság (az 1595-ös Be- resztéi unióban - szerk.) kompromittálta magát a megszállókkal való együttműködés miatt. A görögkatolikus papság kapcsolatban volt azzal a szeparatista mozgalommal, amelynek a vezetője Sztepan Bender (helyesen - Bandera) volt. Ezért sok görögka- tolikus, köztük püspökök is megtorlás áldozatai lettek." Szerzőnk, sajnos, itt és a ma már teljesen feltárt történetű, az Ortodoxiához való csatlakozást elutasító, és ezért letartóztatott görögkatolikus püspökök nélkül, szovjet ״ belügyesek rendezésében megtartott zsinat leírásában nem tér el a korabeli szovjet pro- pagandista megfogalmazásoktól, azt se véve figyelembe, hogy a ״szeparatista mozga- lom" 1991-ben elérte célját, az Oroszországtól független Ukrajnát, azonkívül Galícia, az 1939-es másfél-éves szovjet megszállást nem számítva, sose tartozott Oroszor- szághoz, azaz a szeparatizmus emlegetése aligha helyénvaló. Az Orosz Ortodox Egy- házban ugyan sokakban ma is él a Tyihon pátriárka által 1918-ban pásztori körlevél- ben is rögzített vágy az iránt, hogy Kijevet az orosz birodalom városaként lássa, a szerző 1994-ben is így érez, úgy látszik. (A szerző által az Ortodoxia nagy védelme- zőjének nevezett Kosztelynik/ov/ volt görögkatolikus teológiai tanár nevét viszont CIPIN, op. cit., 243. A hét vendég közül csak az antiochiai Patriarchátus képviselőjéről lehetne állíta- ni, hogy nem tartozott, legalább is közvetlenül, a Karpov vezette Vallásügyi Tanács felügyelete alá. A Cipin által, mint már említettük, benyomásunk szerint bizonyos rokonszenvvel emlegetett Karpov feljegyzését 1.: PUSKÁS, L., op. cit. 175-179. Itt kell megjegyeznünk, hogy a 256-25 7 oldalon Cipin viszont részletesen foglalkozik Gleb Jakunyin ortodox atya és paptársa, Esliman atya szuszpendálá- sukkal zárult esetével, ők 1965-ben egy nemsokára Nyugaton is ismertté vált nyílt levelet intéztek a Legfelsőbb Tanács Elnökéhez és Alexij pátriárkához a szabad vallásgyakorlásra vonatkozó törvény semmibevételéről ill. az egyházi vezetők szemet hunyó magatartásáról. Bár erről már nem szól szer- zőnk, Jakunyin atya másként gondolkodóként, majd parlamenti képviselőként a 90-es évek elején komoly szerepet vállalt a szovjet átalakulásban (az ő nevével hozzák kapcsolatba a valamilyen szín- ten feltárt KGB-irattárban történt vizsgálatokat, ill. az akkor még fontos pozíciókat betöltő KGB- ügynök ortodox hierarchák felderítését - pl. a Cipin által az 1988-as jubileumi Zsinaton elhangzott felszólalásával kapcsolatban említett Pityirim Nyecsajev volokolamszki és jurjevi metropolita, aki a Patriarchátus Kiadói részlegét vezette 1963-tól (KGB-fedőneve - Abbat). Valószínűleg ennek nyilvá- nosságra hozatala miatt kellett megválnia külügyi-kiadói pozíciójától 1995-ben, bár 2000 augusz- tusában Szent István királyunk ortodox szentté avatásán ő képviselte Egyházát. Egyébként Cipin a Zsinat első előadójáról, Filaret Deniszenkó kijevi metropolitáről viszont azonmód megjegyzi, hogy később megfosztották rangjától szakadár tevékenysége miatt (ma az Ortodox Egyházak által el nem ismert, de nagyszámú Ukrán Ortodox Egyház pátriárkája, 1997-ben szuszpendálta az akkori Moszkvai helyi Zsinat). Visszatérve az 1965-ös Jakunyin eset ill. papi eltiltása közreadására a tár- gyalt könyvben, amelybe ettől sokkal nagyobb horderejű és nagyságrendű események se fértek bele - óhatatlanul felmerül annak gyanúja, hogy Jakunyin atyát pont az ortodox hierarchia KGB- infiltráltságával összefüggő ismeretei miatt látszott célszerűnek a tárgyalt, a maga nemében egyedi újdonságot jelentő egyháztörténeti műben dehonesztálni még három évtized elmúltával is. 141
