Teológia - Hittudományi Folyóirat 34. (2000)

2000 / 1-2. szám - Kovács Dániel: A személy megismeréséről

lentkezik be". A hitben és szeretetben megmutatkozó »személy« persze csakugyan nem azonos az ״önmagában" létezővel, de nem azért, mert ezek a dimenziók a maguk fénytörésében mutatják (ha ugyanis így lenne, akkor a törési törvények ismeretében meg lehetne szerkeszteni mint önmagában vett ismerettárgyat), hanem azért, mert az ״önmagában vett személy" - nincs, nem létezik, csupán a megismerés dologi modell- jétől elszakadni képtelen gondolkodás fikciója. E fikció okozza egyebek között az ״ate- izmus״-nak nevezett létészlelési-értelmezési zavart is, amely abból a félreértésből fa- kad, hogy az istenhit és -remény Isten fakicitásának hiányosságát van hivatva kitől- teni a szubjektum kvázi teremtő aktivitását. Az elmondottakból nyilvánvaló, hogy er- ről szó sincs; mert a hit és a remény nélkül Isten nem észlelhető. - Ez a zavar nem hol- mi ártatlan vélekedés vagy egy nehezen észlelhető és a mindennapi életben amúgy sem előforduló valóságról alkotott közömbös nézet, hanem mivel a »személy« újkori meg- tapasztalásának forrása éppen isten-tapasztalat, ezért az egyszerinek és egyedülva- lónak az észlelésében beállt zavar, az ilyen entitással szembeni érzékenység elapadása messzemenő következményekkel jár az emberi személy mint egyedi, egyedülvaló, ön- értékű és a tárgyi észlelésben nem megragadható valóságának tapasztalati sorsára vo- natkozóan is. A szóban forgó következményekről elégséges és elrettentő példával szol- gál századunk megannyi kataklizmája.17

״Ha az ember nem reméli a nem remélhetőt, kitalálni nem fogja, mert nehezen ki- található és hozzáférhető." - mondja Hérakleitosz (LVKK.) Ez, a kortársak és az utó- kor által »homályos« jelzővel illetett eleai bölcshöz méltán illő mondás éppen homá- lyossága révén ragyogtatja fel mindennél világosabban állításának igazságát:18 a re- mény igái tárgya túl van a mérlegelő-latolgató számításra támaszkodó várakozáson, 7

7 ו Arra az ellenvetésre, hogy miként lehet hinni olyasmiben, amit az ember nem tapasztal, a teológia válasza összetett. Először is - mivel a hit is tapasztalatból születik, és nyilvánvalóan nem lehet hin- ni olyasmiben, amit az ember semmiképpen nem tapasztal - kitágítja a ״tapasztalat-tapasztalás" fo- galmát, úgy, hogy olyan jelenségek is a tapasztalás körébe kerülnek, amelyek meghaladják az em- pirikus észlelés tartományát. Ezáltal a teológia még távolról sem lép túl a természetes emberi tapasz- tálát határán, hanem csupán kritikával illeti olyan leszűkítését, amelynek következtében például le- hetetlenné válik az értelmességet észlelő intellektuális vagy a szépséget megpillantó esztétikai tapasz- tálát. Ezután rámutat azokra az ilyenformán tapasztalható belső (pl. lelkiismeretként észlelt erköl- esi parancsok) és külső ,jelek"-re, amelyek Isten létére utalnak (vagyis nem szigorúan vett tárgyi bi- zonyítékok, amelyek kényszerítő erővel hatnak, hanem olyan jelek, amelyek az emberi szabadságot szólítják meg és döntésre késztetik) (teológia naturalis, metafizika). Végül az istenhit esetében kieme- li, hogy az kegyelem, azaz végső soron Isten maga adja meg azt a képességet, amely az ő ״termé- szetfölötti", vagyis az emberi érzékelő képességet meghaladó valóságát hinni képes.

ו״ E hérakleitoszi mondás kitűnően példázza azt a különös-titokzatos nyelvi jelenségeket, hogy bizo- nyos igazságok kimondása a nyelv végső erőfeszítésével lehetséges, amikor is a nyelv nem ״diktál", hanem ״szolgai" alakot ölt (nem kimond, hanem lemond...). A megfogalmazás - a nyelvi közeg - homályossága nem záija el, hanem éppenséggel megnyitja az utat a dologhoz. A nyelv közege, amely nélkül a dolog nem jelenhet meg - hiszen az ember minden valóságot nyelvi közvetítéssel ész- lel - a háttérben marad, azaz ״homályos". Hogy mit akar mondani Hérekleitosz, az tökéletesen vi- lágos, és ezt a világosságot éppen a megfogalmazás logikai ellentmondásaiból fakadó feszültség szik- rája lobbantja fel. Olyan igazságról van szó, amelyet nem a szokásos módon szállít a nyelv, felnin- tatással, demonstrációval, hanem rámutat, még pontosabban eléje mutat. Nem megfogalmazza, ha- nem csak mintegy feleleveníti, megidézi; nem ragadja meg fogalmak révén, mintha uralná, hanem jelzi. Nem kényszeríti a maga nyelvi formáiba, mert nincs hatalma megmutatni másképp, csak úgy, 11a felkínálja magát mint közeget, és a háttérben marad. Nem a nyelv artikulált világosságára van szükség, hanem áttűnő homályára, hiszen a dolgot saját fényének kell felragyognia a nyelv ״háttér- megvilágításában".

20