Teológia - Hittudományi Folyóirat 32. (1998)
1998 / 1-2. szám - Csikós Csaba: A kozmosz megőrzésének végső reménye
Teológia 1998. 1-2. szám CSIKÓS CSABA A kozmosz megőrzésének végső reménye I. Ha a bibliai teremtéstörténetet éber, eleven és értő szemmel olvassuk, akkor figyelemreméltó megállapításokat tehetünk: 1) Az ószövetségi Szentírás elején két teremtéstörténet található amelyeknek keletkezése, hagyomány- és kultúrtörténeti háttere eltérő. Az édenkerti vagy „pusztai" (a Wellhausen elmélet szerint „j ah vista" = J) teremtéstörténet - legalábbis ami a feltételezett írásbafoglalást illeti - mintegy fél évezreddel előzi meg fiatalabb testvérét, a kiegyenlített struktúrával rendelkező, toledoth-sémát követő „vizes" hexaémeront (a „papi" = P hagyomány-réteget). Az írásba-foglalás időpontja természetesen nem korrelál a forrás ősiségével, hiszen az a szájhagyományban akkor már évszázadok óta alakult, formálódott és gazdagodott. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a „vizes" teremtés-elbeszélés hátterében olyan kultúrtörténeti réteg és földrajzi környezet húzódik meg, ahol a víz volt az ellenséges, a legyőzendő és megzabolázandó elem (feltehetőleg a Folyamköz), míg a J elbeszélés esetében a víz nélküli pusztaság népének vágyódása fogalmazódik meg a vegetáció gazdagsága iránt. A két elbeszélés hátterét feltehetőleg olyan ősi, keleti mitológiák alkotják, amelyek „mítosztalanítva" épültek be Izrael epikus tradíciójába, s ezt a munkát kétségtelenül már a szájhagyomány korában elvégezték. A teremtés-elbeszélésben megfigyelhető látszólagos feszültség ellenére felismerhető az a mélységi szint, amely közös alapra helyezi az isteni teremtő tevékenység bemutatásának két eltérő, de ugyanakkor egymással harmonizáló változatát. A fogságot váltó korban, a már valószínűleg írásban rögzült hagyományt egy (kb. a Kr. e. 4. sz.-ban élő) papi körökből származó redaktor úgy egyesítette, hogy a források közti „varratok" világosan felismerhetők. De akár a kertet, akár a kozmikus egységbe rendezett világot szemléljük, mindegyikben ugyanazt az életteret fedezzük fel, amely a csúcsponton megjelenő isten-képmás, az ember tevékenysége általi kiteljesedésére hivatott. Minden egyes ciklusban a teremtő erejű isteni szó hozza létre és lendíti tovább a szétválasztási és az ornamentális fázisok folyamatát. A Teremtő minden alkotását „jó"-nak nyilvánítja ki, a jahvista szerző eleven képei pedig bemutatják az aranykort idéző gyönyörök kertjét, az Edent. Isten a teremtés csúcspontján megjelenő embert - a két nemre osztott emberiséget - különleges adományokkal halmozza el és szeretetteljes áldással iktatja be felelősségteljes helytartói hivatalába; ezzel teremtő tevékenységének részesévé avatja eszes teremtményét.
