Teológia - Hittudományi Folyóirat 32. (1998)
1998 / 1-2. szám - Puskás László: To bee or not to bee
Ez a megközelítés talán érthetőbbé teheti a Görögkatolikus Egyházak életének alakulását is a kívülállók számára, beleértve a valós és a látszat-ambivalenciákat is. Valamely módon már kezdeteiben, emberileg és pszichológiailag is természetes, a tanításban pedig egyenesen magától értetődő, hogy igazodni akarnak a Pápa nevével fémjelzett Tanítóhivatalhoz, amely az ő szintjükön, korábban, az Unió előtt, az ortodox Egyházak aktuális állapotai miatt gyakorlatilag nem is nyilvánulhatott volna meg, még ha létezett is volna egyáltalán a Római Katolikus Egyházhoz mérhető szinten. Természetes, hogy másban is némileg hasonlítani akarnak a Római Egyházhoz, anélkül, hogy elveszítenék önmagukat. Később például püspökeik, régi arcképeik tanúsága szerint, már csak szakállukkal emlékeztetnek ortodox társaikra, templomaik építészete már azonos a latinokéval, képállványaik ikonjai mind barokkosabbak, azaz nyugatiabbak. Mindamellett a kulturális szférát is érintő kölcsönzések, - mivel egy organikus folyamat részei voltak, mely igen nagy területen zajlott -, nem hogy regresszióhoz vagy stagnáláshoz, hanem az értékek határozott növekedéséhez, sajátos regionális kvalitások létrejöttéhez vezettek, az Európához, az ott uralkodó mentalitáshoz, sőt még a művészeti stílusokhoz való sajátos felzárkózás, azok adaptálása révén is a Napkeleti, immár Görögkatolikusoknak nevezett Egyházak szférájában. Később úgy érezhették, hogy azzal kell igazolniuk hűségüket Rómához, hogy eredeti jegyeik, keleti örökségük további, nélkülözhetőnek látott részeiről is lemondanak, helyüket adott esetben nyugatról átvett formákkal pótolva. Klérusuk külsőleg már teljesen azonos a latinnal, az ikonosztázok például értéktelen, másolt nyugati felnagyított szentképekkel készülnek, majd még így se, sőt megkezdődik helyenként a régi ikonok eltávolítása. A kiadások racionalizálásának nyugatias szellemében a templomok már nem a „Házad ékességét" szolgáló áldozatkészséget, hanem az eszközökkel való „okos" gazdálkodást tükrözik, (sajnos mindmáig).27 Ezek a tendenciák, sajnos, már a minőség csökkenését, az élő, sajátosan egyedi, immár görögkatolikusnak nevezhető hagyomány igazából alig, vagy egyáltalán nem reflektált leredukálódását és lassú minimalizálódását jelentik a Görögkatolikus Egyházakban. Ez azonban az egyházi lényeg szempontjából, különösen a bekövetkezett új helyzetben nem hogy nem jelentett hátrányt, hanem bizonyos értelemben, bármennyire is paradox a kijelentés, még szerencsésnek is mondható, mivel lehetővé tette az ateista államhatalommal ott és akkor kollaboráló ortodoxoktól való megkülönböztetést még a külsőségekben is (ezért borotválta le 1947-ben, élete utolsó évében szép keleti szakállát is a keleti hagyományokat oly szerető Romzsa Tódor, a Munkácsi görögkatolikus egyházmegye püspöke). Ebben az állapotban éri el az üldözés a Görögkatolikus Egyházakat. Életet és elfogadható fizikai status quo-t jelenthetett volna papságuk számára az itt és ekkor államilag erőteljesen támogatott Ortodoxia legalább látszólagos elfogadása (ez a kedvez27 Sajátos, hogy a folyamat bizonyos, nagyon is lényeges mozzanatai a kortárs Ortodox Egyházakban is megjelennek, itt csak az egyházművészet szférájára utalunk, ahonnan lassan kihal például az ikon helyes értelmezése, és ezzel a hiteles, a keleti lelkiség jogosan egyértelmű jeleként felfogott ikontisztelet teljesen deformálódik, és legfeljebb csak a külsőségekben, ott viszont néha szinte a pogány-ko- ri fetisizmus, a babona jeleit is felvonultató jelenségként nyilvánul meg. /Vő. Trubeckoj, Ftorenszkij stb. írásai/ - de ezt a jelenséget is külön tanulmányokban kellene tárgyalni, amint erre a mai Ortodoxia és az általa megőrzött ősi hagyomány épségének vonatkozásában már utaltunk. 38
