Teológia - Hittudományi Folyóirat 32. (1998)
1998 / 1-2. szám - Gál Ferenc: A Szentlélekről szóló tanítás a II. Vatikáni Zsinat után
Rahner főleg azzal járult hozzá a teológia fejlődéséhez, hogy filozófiai fogalmak segítségével a misztérium igazi jelentését közel hozta a mai ember gondolkodásához és életkörülményeihez. Mi csak úgy adhatunk választ Isten közeledésére - természetesen mindig a kegyelem segítségével - ha fölemelkedünk ahhoz a módszerhez, ahogyan Isten megközelíti az embert. Ha Isten szóban és írásban a Szentlélek által szólt hozzánk, akkor nekünk is általa kell szólnunk az Atyához és a Fiúhoz. Ez következik Pál apostol szavaiból is. Szerinte csak azért tudunk imádkozni, mert a Szentlélek kimondhatatlan sóhajtásokkal segítségünkre jön (Róm 8,26). Az őspélda számunkra Krisztus embersége. Ő emberi tudatában megélte a Szentháromság titkát, az Atyával szemben a Fiúnak tudta magát és a Szentiélekben nézett vissza az Atyára. Ezért joggal alkalmazta magára a próféta kijelentését: Az Úr Lelke van rajtam... A Lelket úgy birtokolta, hogy meg is ajándékozhatta vele egyházát. így az egyház hivatalos felhatalmazást kapott arra, hogy a Szentlélek karizmájával álljon bele a történelembe és képviselje Isten országát. Ezért a karizmák valójában nem rendkívüli adományok, hanem annak a kifejezései, hogy Krisztus mint az egyház feje, rendelkezik misztikus testével, és képessé teszi a megváltás művének hordozására. Krisztus akaratából a Szentlélek elsősorban tanúságtételre képesíti az egyházat (ApCsel 1,8). A tanúskodás tartalma az igazság, vagyis az, hogy a teremtő Isten véglegesen rendezte kapcsolatát az emberiséggel. János evangéliuma ugyanebben az értelemben veszi a tanúskodást. Meg kell győzni a világot a bűnről, az igazságról és az ítéletről. Az egyház maga ebből a meggyőződésből él, ezért nem kötheti sorsát véglegesen a földi adottságokhoz. A tanúskodás hatékonysága pedig bele van foglalva ebbe a kijelentésbe: „A Szentlélek elvezeti az egyházat a teljes igazságra" (Jn 16,13). Rahner az elmélet mellett kitér a gyakorlati problémákra is. A karizmatikus mozgalom sokat emlegeti a Szentlélek megtapasztalását, ezért ezen a vonalon is igyekezett eligazítást adni. (Werke 13. к. 226. kk.) Itt abból kell kiindulni, hogy Krisztus ígérete szerint a Szentlélek megszentelő erejével, vigasztalásával és szellemiségével mindig az egyházban marad. Ő szellemi módon, sőt természetfölötti módon hat, azért megtapasztalását nem szabad érzelmi módon elgondolni, hanem csak a hit közbejöttével, mint ahogy ez minden kegyelemre érvényes. A misztikusok vallomása szerint itt a szentnek, a fönségnek, a végtelen nagyságnak és a közeli leereszkedésnek az élményéről van szó, amely járhat a béke és a vigasztalás érzésével. A természetfölötti élmény nem olyan valóság, amelyet a többi valóság közé be lehet illeszteni. A Szentlélek mindig más, elérhetetlen, kifejezhetet- len marad. Amit ő kivált a hívő emberből, az elsősorban nem érzelem, hanem rátá- maszkodás a végtelen nagyságra, hatalomra és leereszkedésre. Ha mindezt konkrétan meg akarjuk nevezni, azt kell mondani, hogy a Szentlélek közel hozza Istent mint > atyát és mint fiút, továbbá mindazt, amit az atyai irgalomba és a fiúi testvériségbe belefoglalunk. Vagyis az ember nem annyira a Szentlélekkel kerül én-te kapcsolatba, hanem az Atyával és a Fiúval. Ez a tapasztalás tehát inkább önátadás, hódolat és imá- dás. A Szentlélek mindig a szentség és a szellemiség átélésében fejezi ki magát. Még hozzá kell tenni, hogy ez a tapasztalás nem az elméleti értelem műve, hanem az egész emberé, mint személyé. Valahogy a lét élményén keresztül válik tudatossá. Ezért mint természetfölötti tapasztalás nem távolít el a valóságos élettől, hanem hozzásegít ahhoz, hogy minden eseményt belehelyezzünk ebbe a természetfölötti én-te kapcsolatba. így a törvény helyére léphet a szeretet, ami különleges értelmet ad az életnek. 19
