Teológia - Hittudományi Folyóirat 32. (1998)

1998 / 3-4. szám - Várnai Sándor Jakab: A szerzetesség az egyházban

tesi élet a transzcendencia és az eszkatológikus beteljesülés jele (ld. még PC 1,1). A szerzetesi élet jelszerűsége iránti érzéket az is növelte, hogy felértékelődött a szimbólum valósága a teológiában általában, de főleg a krisztológiában és az egyháztanban. Érdemes volna kutatni, hogy a szerzetesség zsinat utáni teológiájában hogyan dolgoznak tovább a jel fogalmával, hová helyezik a hangsúlyt, és mit fejtenek ki a zsinat nyomán. (Herzig 132.)

A jelszerűség tárgyalása azonban komolyan felveti a jel tárgyától való kiáltó különbözést. Herzig ezért - miután állítja a teológia jel-kategória alkalmazhatóságát a szerzetesség egyházi természetének kifejezésére - tiszteletre méltó őszinteséggel teszi fel a jel hatékonyságának kérdését:

Ehhez kapcsolódik egy újabb kérdéskör is, amely a zsinat lelkesedő légkörében alig érvényesült, a nyitást jelentő zsinati okmányok és a konkrét valóság találkozásának ütközésekor viszont kikerül- hetetlenné vált. A határozatok ugyanis absztrakt módon, nagy természetességgel beszélnek a szerzetesi élet jelszerűségéről, a jel tényleges érthetőségéről és felismerhetőségéről viszont semmit se mondanak. A PC-ről szóló 1964 novemberi szavazás után 23 módosítási javaslat érkezett be, amelyben kifejezetten kérték, hogy a zsinat mondjon valamit arról is, hogyan lehet értelmezni a szerzetesség jelét. Az illetékes bizottság azonban elutasította ezt azzal, hogy néhány helyen már úgyis szó volt erről. Ez viszont legfeljebb bennfoglaltan történt. Megmarad a súlyos kérdés, hogy milyen jelszerűséget lehet állítani a szerzetességről a sok törés láttán - elavult formák, lanyhaság, rutin, bűnös élet. Nem válik-e ezáltal abszurddá, ha azt állítjuk, hogy a rendek jelek?" (Herzig 132.)

Nagyon fontos meglátása Herzignek, hogy a jelszerűségnek ez a problémája nem csupán gyakorlati, fegyelmi kérdés, hanem teológiai súlya van:

„A szerzetesek hiányosságai - az egyházi dokumentumokból úgy tűnik - lényegesen nem befolyásolják a szerzetesi élet jelszerűségét mint olyant." (Herzig 144-145)

„Az alapprobléma a következőképpen merül fel: a szerzetesi állapot objektíve j. : míg a jel megtörtségéért egyedül - szubjektíve - a szerzetesek felelősek?

Elmondható, hogy a zsinat utáni teológiai próbálkozások (több, gyakorlati irányuk, kával együtt) kérlelhetetlenül rámutatnak a szerzetesek és szerzetesi közösségek számos hiüújiu Azt a kérdést azonban csak habozva teszik fel, hogy vajon az egyes tagok bűnössége és középszerűsége mit jelent az életforma mint olyan számára. Szembetűnő a félelem attól, hogy a szerzetesi állapotnak is maradandó hiányosságot tulajdonítsanak az emberi gyöngeség és bűnösség miatt. Ez a félelem, úgy tűnik, hasonló aggályokból és indokokból fakad, mint a reformáció utáni teológia félelme attól, hogy az egyház bűnösségéről beszéljen." (Herzig 240)

Sajátos megoldást talál Herzig az általa felvetett problémára a jel fogalmának elemzésekor. Jörg Splettet idézi, és kommentálja:

„A szimbólum, mint valamely szellemi tartalom érzékletes megjelenítése, lényegénél fogva szükségszerűen elmarad tartalmától és ilyen alapon kétértelmű. Mivel ugyanis sajátos alakot ölt, amely a szimbolizált valóságtól különböző, ezért egyúttal mindig el is rejti azt".5

Ez érvényes a szerzetesi életre is, mint jelre: éppen a Jel" minősítés utal eo ipso (!) arra a különbségre, mely a szerzetesek hiányosságaiban testet ölt és kézzelfoghatóvá válik." (Herzig 241).

Mindez azonban nem homályosítja el a teológiai reflexió számára nyert felismerést: összefüggés van a zsinati sacramentum-egyháztana és a szerzetesség jel-funkciója között.

5 SPLETT, J.: Sakrament der Wirklichkeit. Vorüberlegungen zu cinem weltlichem Begriff des Heiligen, Würzburg, 1968. 15. o.------- 72