Teológia - Hittudományi Folyóirat 31. (1997)
1997 / 3-4. szám - Tóth Balázs Damján: Egy misztikus irányzat törekvései: a messzaliánusok
Negyedik tétel A ״szenvedélymentesség” (apatheia) a végpont. Ez a pelagianizmusban azonos a ״vétkezhetetlenséggel” (impeccabilitas). A ״szenvedélymentesség” a messzaliánusoknál kettős értelmű. Egyrészt jelenti a szenvedélyek kizárását, ugyanis számukra a bűn szenve- dély, a ״concupiscencia”, amiért teljesen a benső felé kell fordulni; a külsődleges dolgokat, cselekedeteket a messzaliánus közömbösnek véli. Ezzel a teóriával a Mk 7,15.21 (״Semmi, ami kívülről jut az emberbe, nem szennyezheti be; az ember szívéből jönnek elő a rossz gondo- latok... ”) könnyen értelmezhető volt esetleg amorálisan is. Ahol nincsenek többé rossz gon- dolatok, ott bűn sincs többé. Másrészt a ״szenvedélymentesség” a tökéletességi állapot, a Szentlélek teljessége, az a ״plérophoria”, amely teljes bizonyosságot és biztonságot ad. Eb- ben az értelemben az ״apatheia”-t Parakletosnak vagy pedig ״Nagy Karizmának” nevezi a Liber Graduum és Makarios. A ״Nagy Karizma” a Lélek totális jelenléte, mely nem enged meg semmiféle hiányt, s a concupiscenciának sincs már helye itt. Röviden: a ״Nagy Karizma” visszaszerzi az ember Adám bukás előtti állapotát,26 az- az visszahelyezi a tökéletest az eredeti ártatlanságba minden kiváltságával együtt. Ebből következik, hogy a tökéletes messzaliánus ״vétkezhetetlen”. Velük ellentétben az egyházatyák- Makarioson át - mind azt tanították, hogy a ke- gyelem állapotából is ki lehet esni. Megint egy csúsztatásról volt szó: a ténybeli feddhetet- lenségből átmentek a metafizikai feddhetetlenség állításába. Az embernek pedig, miután a rossz kiűzetett, és átadta helyét a Szentléleknek, aki nálánál sokkal erősebb, nem kell fél- nie semmiféle züllesztő erőtől. A vulgáris messzalianizmus ezt természetesen materiális mó- dón fogta fel, és térbelileg képzelte el. A természetfeletti és természetes közötti különbségtétel hi- ánya miatt a messzaliánusok furcsa látomásokat, kinyilatkoztatásokat ״kaptak”, és azokat meglehetősen ״kézzelfoghatóan” is értelmezték. Esküdtek rá, hogy testi szemükkel látják a Szentháromságot, szinte érzékileg tapasztalhatóan ״egyesült” a lelkűk a mennyei Vőle- génnyel.27 Végül, mivel a spirituális tökéletes messzaliánus nem vétkezhet, nem tévedhet, nincs többé ráutalva senkire sem, nincs szüksége lelki vezetőre sem. A spirituálisok kariz- mája a megkülönböztetés adománya.28 Ez utóbbi nagyon megnehezítette, hogy az egyház püspökei szót értsenek velük. A messzaliánusok és követőik évszázadokon keresztül úgy vélték, hogy a tökélete- seknek elegendő a benső világosság. Hogyan is tévednének, ha az ״Igazság Lelkének” a tel- jességét birtokolják? Milyen kétséget kizáró jelek nyújtották nekik a bizonyosságot, hogy az ״isteni valóságot birtokolják”? Milyen tanácsot kérhetnének olyan emberektől, akiknek talán nincs is karizmájuk, vagy éppen ugyanolyan megvilágosodottak, mint ők maguk? 26 Az állítással együtt jártak bizonyos következtetések, amelyek ellentmondtak mind Szent Pál tanításának, mind a korabeli társadalmi rendnek is, mint pl. hogy a ״tökéletes”, a messzaliánus nem végezhet olyan kétkezi munkát, amilyet Ádárn a bűnbeesés után végzett. A tételnek igen nagy hatása volt, még Szent Ágoston is külön művet ni A szerzetesek munkájáról (De opere monachorum) címmel. (A szerkesztő meg- jegyzése.)-י Amit meglehetősen naturalista színekkel ecseteltek, többé-kevésbé a montanistákra emlékeztető módon. Az egyházatyák aversiója azért is érthető, mert ennek a nász-misztikának a hátterében a pogány ״hieros gantos”, ״szent nász” eszméjét sejtették. (A szerkesztő megjegyzése.) 28 Ez a ״diakrisis tón penumatón”, a ״discretio spirituum” adománya Szent Pálnál, amely a legfontosabb ka- rizmának számított a 4. században, és amelyet a korábbi időkben is a hierarchiának, a püspököknek tulaj- donítottak. (A szerkesztő megjegyzése.) = 58 =יי■
