Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Szennay András: A bölcselet a teológiában
Szennay András OSB A BÖLCSELET A TEOLÓGIÁBAN Témaválasztásunk címében nem ment a többértelműségtől. Mert így is fogalmazhatnánk: a bölcselet szerepe a teológiában, de ekként is: van-e szerepe a filozófiának a hittudományban? Mi keresnivalója van ottan? Nemcsak a parazita szerepét tölti-e be? Ezt is kérdezhetnők: nem fosztja-e meg a bölcselet a teológiát valódi, tiszta formájától, de azt is: mily segítséget, nagyobb világosságot nyújthat számára? 1. Néhány alapvető megállapítást kell előrebocsátanunk. Elsősorban azt, hogy e két tudományszakot — teológiát és bölcseletet — emberek alakították ki és fejlesztették. Különböző beállítottságú, vérmérsékletű emberek. Azt tán többen kissé túlzóan állapítják meg, hogy a teológusok és filozófusok eleve szembenálló embertípus képviselői. Kezdet kezdete óta úgy tekintenek egymásra, mondják, mint kutya a macskára. Egy fedél alatt kényszerülnek ugyan lakni, de csakis gyanakvó társbérlőként tudnak egymásra tekinteni A filozófus — a keresztény filozófus is — többé-ke- vésbé irtózik a teológustól, a „misztikum" világától. A teológust viszont félelem lepi meg, ha filozófussal találkozik. Fél, mivel az úgyis nehéz problémákat még bonyolultabbá teszi. Ugyanakkor mindketten tudják, hogy sok az érintkező felület a két tudományszak között. Nemhiába beszél Gottlieb Söhngen és Karl Rahner a filozófus teológiájáról és a teológus filozófiájáról. Nem utolsó szempont a teológus bizonyos félelem-komplexusában, hogy a filozófusban „laikust", sőt „hitetlent" lát, aki esetleg szájával hisz, de értelmével „hivatalból" kételkedik. — Ha mindezen gondolatokkal és érvekkel bővebben foglalkoznánk, melyek a teológust és a filozófust személyükben érintik, túlontúl szubjektív síkra tennők át a problémát. Inkább oly objektív látásra igyekszünk szert tenni, mely nem a személyek, hanem a szóban forgó tárgyak felől tekinti a kérdést. Természetesen a tudomány mindenkori művelőjét, az embert, mint embert nem rekeszthetjük ki vizsgálódásainkból. A második alapvető gondolatunk: annak tisztázása, mily értelemben szólunk a következőkben teológiáról és filozófiáról? A teológiának, bár emberek tudománya, de forrása és vezérlő csillaga Istennek kinyilatkoztatott „titokzatos, elrejtett bölcsessége" (lKor 2,7). E misztérium Isten akaratának az üdvösségre rendelő és vezető titokzatos mélysége. Ennek közelébe a maga erejéből egyetlen ember sem férkőzhet, tudást erről nem szerezhet. Ily magasztos és mély titokról lévén szó, az is érthetővé válik, hogy a Bibliának kizárólagos forgatása nem nyújthat számunkra egyértelmű és világosan kialakult fogalmat a teológiáról. Mégis minden, magát kereszténynek nevező teológus a Bibliát jelöli meg Magna Charta-jaként, ott leli életet adó forrását. Ezért marad a teológia kiindulópontja és teljessége: Dei sapientia in Mysterio. Az ősbölcsesség és ősi titok szintéziséről, kapcsolódásáról van szó, melyhez csakis a hit szárnyai emelhetnek fel. A hit világa ez. Az ember számára, a rendszerező ismeretekre törekvő ember számára pedig a hívő tudásnak birodalma. Oly tudás, mely a hitre, azaz a kinyilatkoztató Istenbe vetett hívő tudásra épít és végzi rendszerező munkáját. A filozófia is tudás, oly tudás, melyre az ember saját szelleme révén, értelmét használva tehet szert. Általa Isten ismeretére is eljuthat, pontosabban: az istenségről, az isteniről szerezhet tudomást. A reflektáló, a létre, saját és környező világának létezésére eszmélő ember így a logosz és mítosz, a gondolkodás és költészet, a logikus és mitikus kifejezésmód által isteni, helyesebben: az istenségre irányuló 86
