Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)

1995 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Martelet, Gustave - Tőzsér Endre (ford.): "A bárány, aki a világ teremtése előtt kiválasztatott" - A Jézus Szíve-tisztelet teológiájához

lésből csak a prófétikusan legjelentősebb igét tartja meg, s szintén jövő időben: „fel fognak tekinteni arra, akit átszúrtak".

Az egzegéták véleménye szerint a próféta itt az ő megsebesült hőséről beszél, s eközben Isten szenvedő szolgája állhatott a szemei előtti A titokzatos Zakariás-jö- vendölés fényében szemlélve ez utóbbi alakja ténylegesen még konkrétabbá válik, mint magánál Izajásnál: „Megvetett, akit az emberek elkerülnek, fájdalmak férfia, szenvedés ismerője, aki elől eltakarjuk arcunkat": a szenvedő szolgának ez a leírása (íz 53,3) mindenek ellenére még megengedi a test fizikai sértetlenségét. Ezzel szemben Zakariás „királyi pásztora" úgy hal meg, mint „akit átszúrtak". Zakariás számára az ő titokzatos hőse éppoly jövendőbeli marad, mint a „szolga" Izajás számára. A halálos seb is az marad, amelyre „kinyitják" Jeruzsálem lakói a szemüket, és aminek megtérésre és gyászra kell indítania.

János számára a lándzsaszúrással az egykori jövendölés jelenné lesz. Amikor „víz és vér" folyik ki Jézus megnyitott oldalából, ezzel a szentségek, a keresztség és az eukarisztia forrásozik az egyház számára, ahogy ezt Órigenész1 2 óta az atyák mindig is tartották. Ám János számára a Zakariásra való hivatkozás még többet jelent: a megnyitott szívre tekintő ember szívének könnyekig meg kellene indulnia, ami az elveszített elsőszülött keserves siratásához hasonlít. Csak az átszúrt szív képes a bűnöst a maga bezártságából kiszabadítani: Jánosnál a beteljesült jövendölés olyan tudósítássá lesz, ami a hallgató belátását reméli.3

Megpróbálunk még egy lépéssel továbbmenni, azáltal, hogy a fent választott „nehezebb olvasatot" (ami igen gyarkran a helyes olvasatot jelenti) vesszük alapul: „fel fognak tekinteni rám, akit átszúrtak". Ennek szokásos fordítása: „fel fognak tekinteni arra, akit átszúrtak"; így csak a messiási ember, s nem maga Isten az érintett benne. Úgy látszik János is így érti ezt az igét. Am tudjuk, hogy egy újszövetségi idézet nem oldja meg azt az egzegetikai problémát, amelyet az ószövetségi szöveg állít elénk. János Jézus testi átszúrására utal, de épp akkora nyomatékkai utal arra a tekintetre is, melynek a sebre szegeződve kell maradnia. Vajon miért? Talán a „lectio difficilior" által közelebb jutunk a válaszhoz: ebben ugyanis „azonosul Jahve az ő reprezentánsával"4, jóllehet a következő versben (12,11b) ismét megkülönbözteti magát tőle. Érthető, ha egy teológiailag bátortalan egzegéta visszariad e hely paradox mélysége előtt. Ám ha maga Jézus az, akit átszúrtak, akkor a prófétai szöveg merészsége igazolódik be.

Itt nem kell újra megvitatnunk Isten szenvedőképességét, amit P. Evdokimov Isten „patri-compassio"-jának nevezett. Ez semmiképpen sem azonos a patripasz- szionizmus ősi eretnekségével, amely nem akart különbséget tenni az Átya és az egyszülött Fiú között. Kétségtelen, hogy „a Szentháromságból csak egy szenvedett értünk", ti. a „megtestesült Ige", ahogyan a János-prológus mondja. Másfelől mégis szabad azt mondani — ha nemcsak az emberré válásban és a keresztben pillantjuk meg a Szentháromság üdvösségtörténelmi kezdetét (ahogyan Moltmann tenni látszik5) —, hogy egy szenvedni képtelen Isten sem a szeretetében, sem a hatalmában nem lenne tökéletes. Istennek az a legnagyobb hatalma, hogy abszolút szeretetre

1 Paul Lamarche, Zacharie IX-XTV, Structure littéraire et messianisme, Études Bibliques, Paris 1961, 124-147.

2 A Számok könyvéről mondott beszéd 11,2; Ágoston, János evangéliumához írt értekezés 10,10.

3 Hugo Rahner, Gedanken zur Geschichtstheologie der Herz-Jesu-Verehrung. In: Bea (és mások szerk.), Cor Jesu I. Rom 1959, 21-58; uö., Die Anfänge der Herz-Jesu-Verehrung in der Väterzeit, in: J. Stierli, Cor Salvatoris, Freiburg 1954,46-73; ebenda: J. Tierli, Die Herz-Jesu-Verehrung vom Ausgang der Väterzeit bis zur Hl. Margareta M. Alacoque, 73-165.

4 Lamarche, i. m. 83.

5 /. Moltmann, Der gekreuzigte Gott, Stuttgart 1972.

81