Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Sulyok Elemér: A Szentírás értelmezése az egyházban
lítésnek is megvannak a gyenge pontjai, amelyek kiütköznek, ha pl. definiálni kívánjuk a „kanonikus folyamat"-ot vagy meg akarjuk határozni a kanonikus iratok „corpus''-át (vö. zsidó és keresztény kánon). A zsidó értelmezés hagyománykincséből kiinduló megközelítés elsősorban azt a korszakot tartja szem előtt, amelyben kialakult az Ószövetség végső formája és létrejött az Újszövetség. Az ókori zsidó történelemmel foglalkozó tanulmányok és a Qumran felfedezését követő kutatások jól rávilágítanak e századok bonyolult zsidó világára. Az írás interpretálása ebben a miliőben kezdődött. A Biblia értelmezésének egyik legrégibb tanúja az ószövetségi könyvek görög fordítása, a Septuaginta. Más módon, de ugyanerről az értelmezési fáradozásról vallanak az arám targumok is. A zsidóság a bibliai szövegek megőrzésének és magyarázatának érdekében rendkívül sok tudományos módszert dolgozott ki. A legkiválóbb keresztény egzegéták — Órige- nésszel és Jeromossal az élen — a Szentírás alaposabb megértése céljából megpróbálták — és megpróbálják napjainkban is — hasznát venni ennek a bibliai tudományosságnak. A hagyományok lehetővé teszik számunkra, hogy jobban megismerjük a Septu- agintát. A kánonon kívüli terjedelmes zsidó irodalom, melyet apokrifnek vagy szövetségközinek szoktunk nevezni, ugyancsak fontos forrása az Újszövetség megismerésének. A különböző egzegetikai módszerek, amelyek a zsidóság más-más csoportjaiban egyaránt használatosak voltak, az Ószövetségben is fellelhetők. A formák sokszínűsége (példázatok, allegóriák, antológiák, zsoltárok, himnuszok, látomások, álmok, bölcsességi mondások stb.) közös gazdagsága mind az Ó-, mind az Újszövetségnek. A targumok és a midrások a zsidóság szélesebb köreinek homil- etikáját és bibliai kommentárját képviselik az első századokban. Mindaz, amit felsoroltunk, kiváló segítséget nyújthat mindkét testamentum egzegézise számára. Ugyanakkor arról sem feledkezhetünk meg, hogy más az írásértelmezés alapja a zsidóságban (kinyilatkoztatott íráson és szájhagyományon alapuló, továbbá egy népet és életmódját meghatározó vallás), és más a kereszténységben (a meghalt és feltámadt Jézusba, a Messiásba és Isten Fiába vetett hit). A szöveg hatástörténeti megközelítése tulajdonképpen két alapvető felismerésen nyugszik. Egyrészt azon, hogy a szöveg akkor válik irodalmi művé, ha olvasóra talál, aki aztán olvasásával életre kelti a betűt. Másrészt azon, hogy a szöveg befogadása — történjék egyénileg, közösségileg vagy különböző területeken (irodalom, művészet, teológia, aszketika, misztika) — a szöveg jobb megértését eredményezi. Az olvasó tehát nem passzív, hanem aktív lény, „aki maga 'csinálja', alkotja a szöveg értelmét. Az angol nyelv jobban kifejezi ezt az aktivitást: az oívasó az, aki makes sense. Az olvasó nélkül a szöveg halott, legfeljebb 'hibernált' állapotban van. A szöveget az olvasással keltem életre, s ha megtagadom egy szöveg elolvasását, akkor halálra ítélem azt. A Biblia azoknak, akik nem olvassák, egy zárt, halott könyv, csak az olvasása által nyílik meg számunkra."12 A hatástörténet, vagy az angolszász irodalomban elterjedt szakkifejezéssel élve, olvasóközpontú kritika (reader-response criticism) fogékony a történetiségre, de nem a szöveg „prehistóriája" érdekli, hanem a „poszthistóriája", vagyis a szövegek olvasásának, befogadásának a története. „Ezzel rehabilitálta a strukturalizmus által elvetett irodalomtörténetet. A bibliai hermeneutikában is csak újabban fedezték fel (Ebeling után Karlfried Froehlich), hogy a szöveg megértéséhez a hermeneutikatör- ténet, a 'poszthistória' is hozzátartozik. Amíg a strukturalizmus számára a szöveg volt a 'csúcs', addig a recepcióesztétika és az olvasóközpöntú kritika számára a szöveg csak kiindulás: egy sajátos 'partitúra', amit a megértéssel és az értelmezéssel majd az olvasónak kell 'betölteni'. 77
