Teológia - Hittudományi Folyóirat 29. (1995)
1995 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Meynet, Roland - Mártonffy Marcell (ford.): Bibliaolvasás új szemmel - Retorikai elemzés
drahma „a házban" (8); az egyik messzire téved, a másik kéznyújtásnyira vész el. Mindazonáltal, bár a drahma úgymond ki sem lép a házból — míg a juh odakint, a pusztában jócskán elbitangol — amaz éppúgy elvész, mint emez. Épp emiatt gyaníthatunk összefüggést a második példabeszéddel, amely ugyancsak kettős parabola: két fiú lép színre benne. A fiatalabbik „messze vidékre" költözött, miként a bárány; de az idősebbik is elveszett, noha a drahmához hasonlóan sohasem hagyta el az atyai házat. Ő is vétkes, mivel a farizeusok és az írástudók módjára bírálattal illeti azt, aki a bűnössel étkezik. Példánk arról tanúskodik, hogy ha két irodalmi egység látszólag valamennyi mozzanatában hasonlít egymásra, akkor a különbséget kell keresnünk, hiszen a lényeg nagy valószínűséggel ebben rejlik. S fordítva, ha úgy tűnik, hogy két irodalmi egységnek nincs közös pontja, akkor a hasonlóság után kell kutatnunk, mivel ez teszi érthetőbbé a kettő kapcsolatát. Ami a példabeszédben szereplő fiúkat illeti: mintha minden szempontból különböznének. Különös, hogy mégis mennyire hasonlítanak. A fiatalabbik hazatért, de még nem fogta fel, mit jelent fiúnak lenni. Szavainak a következő befejezést szánta: „csak béreseid közé fogadj be!" (15,9). Apja azonban elébe vág az efféle káromló beszédnek.—Abáty egy szemernyivel sem különb öccsénél. Ő is rabszolgának tekinti magát: „nézd, annyi esztendeje szolgálokmár neked..." (15,29). Amikor apjuk elkészítteti a hizlalt borjút, nemcsak a fiatalabbnak, hanem neki is, ezt merészeli mondani: „soha egyetlen gödölyét sem adtál nekem" (15,29). Nem újkeletű felfedezés, hogy a két fiú története befejezetlen: nem tudjuk ugyanis, hogy az idősebbik elfogadta-e atyja meghívását és részt vett-e a közös ünnepen. A parabola nyitott mű. Az előzőhöz hasonlóan azokat szólítja meg, akik az idősebb fiú módjára igaznak hiszik magukat („soha meg nem szegtem parancsaidat": 15,29), s nemcsak hogy nem hajlandók szóba állni azokkal az emberekkel, akiket, megtérésük dacára, továbbra is bűnösnek tartanak, hanem Jézust is bírálják, amiért együtt étkezik velük (15,2). A szöveg nyitottsága a felkínálás gesztusát jelzi: Jézus meghívása, akárcsak példabeszédében az atyáé, az „igazaknak" is szól. A keresztény ikonográfia mindig is örömét lelte a megtalált bárányban, ám nagyon is elhanyagolta a drahmát. A második példabeszéd képi ábrázolásain többnyire az apa látható, amint átöleli kisebbik fiát. Az idősebbik vagy nincs sehol, vagy egy sötét sarokba húzódik. Pedig kettejük közül ő a fontosabb. Jézus és az evangélista címzettje az, akit az idősebbik fiú jelenít meg. Miért hát a gondos elfojtás, nemcsak a festészetben, hanem belső, tudati képeinken is? Nyilván azért, mert az olvasó akaratlanul is szívesebben azonosul a pozitív szereplővel: azzal, aki bűnös volt ugyan, de visszatért. Mindazonáltal Jézus a hallgatójában lappangó farizeushoz intézi szavát. Kell-e tanulságot levonnunk a fenti példából? Bizonnyal nem, legfeljebb azt, hogy az írás kincsestára még sokmindent tartogat számunkra. E kincsestár egyik kulcsát alighanem a retorikai elemzés adja kezünkbe. Fordította: Mártonffy Marcell OSB 71
